Ügyelet, kutyacipő, Pinatubo és Pundaquit

Komolyan mondom, már ég a képem, hogy mindig ennyit kell várnotok a következő bejegyzésre, de tényleg sok a dolog... Meg igazábol nehéz elkezdeni, viszont utána meg már nem bírom abbahagyni.

Szóval hazaértünk Tagaytayról és másnap reggel találkoztunk Bertalannal, aki szombaton érkezett 6 hónapra. Ő is a cégnel dolgozik és Ákosnak hála, sikerült beköltoznie a mi épületünkbe pár emelettel lejebb. A hétfőt gyomorgörccsel indítottam, mégis csak az első napom a munkában, ki ne izgult volna. Na jó, persze én mindig túlaggódom magam. Ki is derült hamarosan, hogy mi lesz a munkám az első időszakban, nem nagyon mennék bele, de akkor még nem gondoltam, hogy akkora a baj, hogy egy hónapon keresztül fogom csinálni. Az első hét marha izgulósan telt, de azért elég könnyen beilleszkedtem, nyilván nem a kinézetemre gondolok:) Pikk- pakk el is telt a hét, elérkezett a szombat. Paaaaaartira voltunk hivatalosak a medence mellé, David, az angol barátunk és Effie, a baratnője beköltözős bulit szervezett. Meg is jelentünk annak rendje és módja szerint, eszegetés, iszogatás minden ami kell, eddig a szokásos kerti parti érzés azzal a különbséggel, hogy csak helyi édességek és ételek voltak de ez jelen esetben csupa pozitív dolgot jelent!

Estefelé kicsit leváltunk, mert a Fortban kiváncsiak voltunk egy divatbemutatóra. Na jó, nem a ruhákra, hanem a zenekarra, akik az egész bulit csinálták. Bedobtuk legszebb mosolyunk így két cd- vel tértunk haza, amik azóta a kocsiban figyelnek! Ja igen, kocsi...közben az is lett, de erről majd kesőbb. A Trouble Andrews zenekarnak köszönjük az első jó zenei élményt a szigeteken.  Vége lett a bemutatónak, így elindultunk Ákossal és Bertalannal vissza Rosewoodba, hogy újra csatlakozzunk a többiekhez. Utólag visszagondolva, lehet jobb lett volna, ha kihagyjuk. Mire megérkeztünk természetesen elég jó volt már a hangulat, alig maradt alkohol. Hogy senki se maradjon szárazon hoztunk még 24 San Mig Light-ot. A kezdeti punnyadt társaságból durva partiarcokká vedlették magukat a vendégek,  mindenki a másikat lökdöste a medencébe,stb... kicsit odavoltak.

Természetesen Ákos sem bírta ki, hogy ne hajítson be a vízbe, ami még nem is lett volna baj, de utána gondolta megelőzendő, hogy őt is behajítsa valaki inkább beugrott utánam. Ha jól emlékszem már említettem, hogy itt a helyiekre méretezik a medencéket... Amikor Ákos a szerinte indián fejest bemutatva beugrott és kijött a vízből, elég kemény látvány tárult elénk. Na pont ez az amit mindig hallgatunk a szüleinktől: ne ugorj sekély vízbe, tedd magad elé a kezed, milyen nagy baj lehet,stb.... Kiemelkedett a vizből és mintha valami rossz horror filmben lettünk volna gyakorlatilag egy vérvörös fejet láttunk meg. Ömlött belőle, elég ijesztő volt. Mondanom sem kell, hogy Ákos ebből semmit sem látott hiszen sötét is volt és a víz még nem telítődött annyira, hogy onnan észre lehessen venni. Folyamatosan azt ismételgette, hogy nem kell neki orvos, jól van, nincs itt semmi gond. Szerintem életemben elöszőr volt velem olyan, hogy semmivel és senkivel nem törődve elkezdtem üvölteni, hogy márpedig ne keménykedjen itt nekem, azonnal induljon és megyünk a kórházba. Megérkezett közben a medencés fiú illetve a lányok is akik felszaladtak valamiért a lakásba, mindenki szörnyülködött meg hümmögött, hogy most akkor mi legyen. Abban viszont egyetértett a társaság, hogy biztos ami biztos irány a kórház.

Bár jártunk már itt kórházban de ugye ezt sosem lehet megunni. Szereztünk gyorsan egy taxit és elindultunk a Makati Medical Centerbe. Szerintem az elmúlt 15 évben ketten nem voltunk összesen annyit kórházban, mint ebben az bő egy hónapban. Felvették az adatokat, addig Ákit eltolták valahová hátra én meg olyan ideges voltam, hogy össze-vissza mondtam a születesi dátumát, kedvesen meg is kérdeztek, hogy kije vagyok a betegnek... Nem volt kínosi, kicsit sem... A lényeg, hogy végre orvoshoz került, röntgen, ct, minden volt, mindezt sokkal gyorsabban, mint otthon. Le a kalappal, a magyar egészségügy ehhez képest Afrika! Kb. másfél óra múlva, amikor mi már megjártuk Bertalannal a mekit és a röntgen váróban betoltuk mindhárman a finom egészséges vacsoránkat, sikerült elkezdeni összeölteni a sebet. Ami nekem furcsa volt, hogy csak úgy, borotválás nélkül elkezdték összevarrni, persze Ákos már szédelgett, nem nagyon bírja szegény a vért. Közölte a végén az orvos, hogy akkor ma még ne, de holnap már megmoshatja a fejét, nem lesz itt gond. Bár lehet ez csak a kicsinyes bosszúja volt, mert tényleg nem helyinek nézett ki, Bertalan meg is kérdezte tőle, hogy mióta van itt Manilaban mire a doki mondta, hogy ő itt született. Erre Bertalan jól kinevette és mondta neki, hogy ne vicceljen már, szóval mióta? A doki arca rezzenéstelen maradt, ekkor kínos csend és inkább folytatta a varrást. Én még ilyet nem hallottam, amikor nekem volt varratom, 10 napig víz sem érhette, elég sok kutya is megfordult nálam, mindig figyelni kellett, hogy 10 napig ne érje víz a sebüket. Sebaj, úgy döntöttünk, hogy nem lesz itt semmiféle hajmosás. A varratszedés újabb tortúra volt, kétszer kellett visszamenni, de nagy nehezen eltelt a 10 nap és most ugyan egy marha nagy heggel a fején, de Ákos újra  a régi. Ja és a lényeg : végül hét öltés került a fejébe.

A nagy izgalom után kicsit megnyugodva elhatároztuk, hogy veszünk cipőt  Táltinak. Mielőtt bárki kitérne a hitéből, elmondom miért döntöttünk így. Én mindig is elleneztem ezeket a kutyaöltöztetős dolgokat, mert úgy gondolom otthon ez egy nagy hülyeség. Itt viszont más a helyzet, elviselhetetlen mértékben felforrósodik az aszfalt, a napnak reggel 7 órakor olyan ereje van mint nálunk júliusban délben. Mi ugye papucsban nem sokat érzünk az egészből de Tálti csak úgy kapkodja a lábát amikor napsütötte aszfaltra tévedünk és nincs árnyékos rész. Aki ismeri az tudja, hogy nem mindig az eszéért szeretjük a jószágot, ez itt is megmutatkozott : ahelyett, hogy árnyékba rohanna ő inkább egy helyben kapkodta felváltva a négy lábát és visítva adta a világ tudtára, hogy ez bizony neki nagyon de nagyon nem jó. Na ezért döntöttünk úgy, hogy beruházunk egy cipellőre mivel a hétvégi uticélunk a Pinatubo vulkán krátere volt egy „könnyed” 2-2.5 órás túrával a tűző napon. Három féle cipőt talátunk a kedvenc boltunkban, mármint ami legalább ráment a lábára, mert természetesen itt csak a kistestű kutya a kutya, a nagytestű már szörny. Húzogattuk, ráncigáltuk, tépőzáraztuk,stb... mindegyikben ment pár kört, mire megtaláltuk a megfelelőt. Kár, hogy nem tudom feltölteni a róla készült videót, sírtunk a nevetéstől, úgy ment, mintha valami merev, fabábu lett volna, közben persze teljes pánik a fején, hogy ezt most miért pont velem és ennyi ember előtt?!  15 perc elteltével megszokta, utána már úgy közlekedett benne, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Persze  a hiú kutya is előjött belőle, mint mindig mikor valami új dolog van rajta, elkezdett peckesen sétalgatni, mindenkihez odament megmutatni az új jelmezt. Mi pedig remekül szórakoztunk:)

Csinifiú

Közben újra megérkezett Manilába Tünde, akinek ezúton ismét megköszönném, hogy kihozott nekem egy kis csomagot, amit apukám szépen összekészített. Pénteken meló után egy gyors fürdés majd bevágódtunk Arnel kocsijába, hogy felkapjuk Tündét és kidobassuk magunkat a találkozó pontnál. Mivel volt időnk betoltunk a változatosság kedvéért egy kis mekis kaját. Jól van, jól van, tudjuk mi is... De mivel egy meki és egy Shell kút sarkán volt a találkozó jobbat nem találtunk. Éjjel 2- kor beröffentették a láthatóan nem a 21. században gyártott buszt és végre elindultunk a vulkán felé. Ez most egy csoportos, szervezett túra volt, kaptunk előrecsomagolt ebédet ami egy főtt tojásból, vegyes adoboból (ez olyasmi mint a mi pörköltjeink csak van benne egy kis ecet meg szója szósz, alkalomadtán pedig kerül bele egy jó nagy púpozott kanál cukor is), egy banánból és egy csokiból állt. Egész gyorsan megérkeztünk, talán túl gyorsan is ugyanis Capasban várakoztunk legalább egy órát, mindezt a buszban. Sajnos a külföldieknek magasabb idegenforgalmi adót kell fizetni de ez itt Ázsiában bevett szokás. Mondjuk mi magyarok ezen ne lepődjünk meg a balatoni kiszolgálásunkkal.

Úton a vulkánhoz

Közben feljött a nap és megérkeztek a jeepek is amik az utunk első részében vittek a vulkán lábáig. Szerintem mi kifogtuk a legjobb kocsit, sofőrt és vezetőt. Felugrottunk és már indultunk is. Egyből kiszúrtam a vezetőnk nyakláncát, annyira tetszett, hogy meg is kérdeztem, hogy hol tudok ilyet szerezni. Erre ő azt válaszolta, hogy a nap végén majd nekem adja. Gondoltam, hogy viccel, de  túra végén egyszercsak odajött és a kezembe nyomta a nyakláncot. Ennyire kellemes meglepetések igen ritkán érnek itt minket, ez az volt. Na de vissza a túrához. A jeepes rész elég húzós volt, tele lettem lila foltokkal mire felértünk, de a látványért szenvedni kell ugye. Szerencsére nem egyben nyomtuk le az utat, hanem megálltunk féltávnál fényképezkedni. Itt készült a Táltos jeepben pózolós képe is. Nagyon hideg volt induláskor úgyhogy akik ide készülnek a jövőben azok hozzanak egy pulcsit is, nem nagy teher viszont nagyon jól fog jönni amikor a jeep hátuljában ülve tépünk fel a hegyre J Pihenővel együtt kicsivel több, mint egy óra alatt megérkeztünk a gyülekező helyre, bevártuk a többieket és nekiindultunk a vulkánnak. Elképesztő meleg volt, alig lehetett kibírni, de mi kemények voltunk és csak mentünk, mentünk a cél felé. Megint egy javaslat : váltózoknit nem azért kell hozni, mert beleizzad az ember lába a cipőbe, hanem azért mert vagy 10 alkalommal keresztezzük a patakot és néhány alkalommal térdig merülve lehet csak átjutni a tulsó partra. A pihenőnél természetesen Táltos hozta a formáját és leült a katonák elé kunyerálni, nem bírja ki, hogy ne produkálja magát. Igen, voltak velünk katonák is de nem minket védtek hanem valami tábornokot akinek szintén aznap szottyant kedve vulkánt nézni a családjával. Vezetőnk nem nagyon hajtott minket, de szerinem örült, hogy nem egy folyamatosan megálló, pihengető csapatot kapott. A szünet  után kb. még 25 percet gyalogoltunk és aztán elénk tárult az a látvány, amit nem is lehet leírni szavakkal.

Mögöttünk a vulkán krátere

A kép magáért beszél, nézegessétek csak. Valami álomszép volt. Megérte ennyit szenvedni a tűző napon és a porban. Lementünk a vízhez, béreltünk egy csónakot és átmentünk a másik partra, ez ugyanis sokkal nyugisabb mint a turista állomás. A víz jéghideg, viszont mivel vulkáni tóról beszélünk, a széle olyan forró, hogy bizonyos helyeken szó szerint megégette a lábunkat. Érdekes volt... Pihentünk, napoztunk, gyönyörködtünk a tájban, majd visszavitettük magunkat a túlparta. Itt betoltuk az ebédet, és már el is telt a szabadfoglalkozás ideje, eljött a visszaindulás perce. Magunk mögött kellett hagyni ezt  a csodaszép helyet. Táltos ment legelől, minden kis patakos résznél megállt, eldobta magát a vízben, aztán már rohant is tovább, egész jól bírja még az öreg úr.



Ayták

Visszafelé újabb lila foltokkal lettünk gazdagabbak és itt egyben lenyomtuk az egész távot, nem álltunk meg újra fényképezkedni. Azt el is felejtettem írni az elején, hogy már az oda úton is milyen érdekes dolgot láttunk. Itt élnek az úgy nevezett ayták. Ők ilyen őslakos szerűek akikre nem igazán volt hatással a fejlődés és civilizáció. Gyakorlatilag a pusztaságban, elektromos áram nélkül éldegélnek, jellegzetes vöröses, göndör hajuk van. Furcsa volt ezt látni, hogy ilyen körülmények között is képesek élni emberek, ami nekünk elképzelhetetlen. Bár az is igaz, hogy ők ebbe születtek bele és valószínűleg nekik meg az lenne furcsa, ahogy mi  élünk a városokban.  Közben megérkeztünk a falu szélén egy kisebb farmra ahol lehetett tusolni és volt egy kisebb medence is ha valaki meg szeretett volna mártózni a frissen szivattyúzott jéghideg vízben. Mi ezt inkább passzoltuk és a padokon eldőlve vártuk amíg mindenki visszaér. Ez egy nem tervezett órás pihenő volt, mondanom sem kell, hogy amint beszálltunk a buszba, már aludtunk is. Táltost pedig alig bírtuk felkelteni, amikor megérkeztünk.

Egy újabb kemény hét után végre elérkezett a következő szombat és megérkezett Andris, egy másik magyar kolléga. Tovább gyarapodott piciny kolóniánk távol a Kárpát-medencétől. A szombat estét mind az öten együtt töltöttük, jó kis mulatság volt, vacsoráztunk egy jót a Boni High Street-en aztán pedig vettünk egy tripla csokoládés tortát, hogy valami édesség is legyen a gyomrunkban. Az egyik szelet Tündén landolt, erről sokat nem szeretnék mesélni, legyen elég annyi, hogy fehér nadrágban volt. Mi remekül  szórakoztunk, ő szerintünk kevésbé... A vasárnap kifejezetten nyugis volt, pihengettünk a medence mellett és gyűjtöttük az erőt a következő hétre.

A szürke hétköznapok után ismét szombatra virradtunk és a szokásos utazós menetrend következett. Arnel már lent várt a bejárat előtt, bepattantunk és felszedtük Tündét Rockwellben majd irány a tengerpart. Most éppen Pundaquit volt az uticél, Subic Bay után kb. 50 km-rel tovább északra.  Peti baratnője MJ túrákat szervez, így kerültünk erre az álomszép félszigetre. Meg is érkeztünk a kis faluba ahol a találkozó pont a 7-Eleven volt, ez ugyanis mindenhol van, olyan mint nálunk a Coop vagy a CBA. Miután megtaláltuk egymást egy gyors bevásárlás után lementünk a partra, hogy megkeressük a hajónkat. Elég kacskaringós földút vezetett le a parkolóig, Petiék mentek elől két triciklivel mi pedig mögöttük az autóval. Egy kis háznak az udvarán kellett átvágni, hogy megpillanthassuk a tenger.

A kikötő

Valami meseszép volt, kristálytiszta víz, világosszürke homok és egy kis tengerparti szél. Már itt tudtuk, hogy jó helyre érkeztünk pedig ezután még egy órás hajókázás várt ránk, hogy elérjük a végső uticélt, a félsziget lakatlan déli csücskét. Kicsit kezdtem izgulni mivel sosem bírtam a tengeri hajókázást de nem volt gond odafelé menet. Kikötöttünk, persze egyből beborult és eltűnt a nap de aztán gyorsan kisütött újra. A helyről csak annyit, hogy gyakorlatilag fehér a homok, nyugi van mivel ez a rész teljesen lakatlan, nem is kívánhat többet az ember. Pihenésre tökéletesen alkalmas, legközelebb sátorral megyünk és ott éjszakázunk, ezt kerek perec kijelentettük Ákossal. Andrisnak az a nagyszerű ötlete támadt, hogy ő bizony ma le akar égni mert csak. Ákos is ezzel kezdte mikor megérkeztünk még januárban szóval valószínűleg ez valami férfi dolog, hogy le kell égni az első héten ha az ember külföldön van! Ki is feküdt napozni naptej nélkül. Mi addig Táltossal úszkáltunk, friss banánt ettünk, napozgattunk illetve két kókuszpálma közé feszített függőágyon pihengettünk az árnyékban.

Tálti is élvezte a homokot

Mivel visszafelé azt terveztük, hogy megállunk a két kis sziget egyikén, 3 óra után nem sokkal elindultunk. Azonban akkora hullámok voltak, hogy nem csak én, hanem Táltos is teljesen rosszul lett:) Szerintem még Ákos is félt de persze nem mutatta, hogy engem bátorítson és nyugtatgasson, hogy nem lesz itt semmi baj! A sziget kimaradt, viszont megálltunk egy másik öbölben. Ez olyan kemping féle volt rengeteg, talán 100 felletti sátorral. Nagyon nyüzsgős partszakasz, ez nekünk nem annyira tetszett. Természetesen voltak helyi árusok akik mindenféle nyakláncot meg „esőcsinálót” árultak, ráadásul tőlem el akarták kérni a boardshortomat mondván nekem van nadrágom és valószínűsítették, hogy tudok újat is venni de ők viszont nem, úgyhogy én ezt most adjam oda nekik. Először azt hittem, hogy rosszul értem ezért megkértem MJ-t, hogy ugyan kérdezze már meg tagalogul, hogy mit akartak mert én valószínűleg rosszul értettem. Nevetett mikor tagalogul ugyanazt a választ kapta amit én is. Na persze nem hagytam ott ingem és gatyám de azért vettem egy teknősös nyakláncot, mégis a hosszú, egészséges élet jelképe, gondoltam, ha a nyakamban hordom, kibírom itt ezt a két évet. Nem sokat időztünk itt és kb. fél óra múlva indultunk is vissza, hát nem vártam a hajózást de nem volt mit tenni. Ez a 20 perc nem volt annyira veszélyes de azért itt is akadtak másfél méteres hullámok! Kikötötés után 5 perccel már a kocsiban ültünk és tűztünk vissza Manilába pihenni. Természetesen megéheztünk az autópályán és hol máshol bacsorázhattunk volna mint egy Jollibee-ben J

Ennyit mára, remélem hamarosan jelentkezünk a húsvétolós hosszú hétvége beszámolójával!

Szokás szerint megint elcsúsztam az idővel, de szerintem már kezditek megszokni.  Az első élmény amiről szeretnék beszámolni az nem más, mint a helyi gyantázás. A szomszéd házban van egy Spa, ide járunk masszírozoztatni, nagyon kedves, aranyos lányok dolgoznak itt. Mivel gyantáznak is, ezért egyértelmű volt, hogy hozzájuk megyek. Be is jelentkeztem, majd kis pihenés után megérkeztem a megbeszélt időpontra. Nem szeretnék oldalakon keresztül mesélni, de meghatározó élmény volt, az egyszer biztos. Kezdődött azzal, hogy nincs meleg gyanta... Kérdezték, hogy jó lesz- e a hideg. Erre nyilván mindenki azt válaszolta volna amit én, hogy persze, nem gond. A Spaban általában felhomály van, ami nagyon kellemes masszírozás közben, de azért azt titkon reméltem, hogy csak kapcsolnak valami fényt vagy használnak kozmetikai lámpát amit például pedikűrnél és manikűrnél is fel szoktak kapcsolni, de nem, úgy gondolták, hogy gyantázáshoz erre nincs szükség. Belevágtak, ketten csinálták ami már eleve furcsa volt. Itt már kezdtem egy kicsit aggódni, de kedvesen elbeszélgettünk egymással, oldottuk a feszültséget. Életemben először volt olyan, hogy nem a leszedés fájt, hanem a felkenés. Azt hittem letépik a bőröm, de persze keményen tűrtem, még meg is lepődtek azon, hogy milyen jól bírom a dolgot. Ezek szerint másoknak sem tetszett annyira... Lényeg a lényeg, hogy ami otthon 15 perc az itt durván 50 perc volt, pedig mint mondtam ketten csinálták egyszerre. Miután végeztek a gyantázással ahelyett, hogy csipesszel szedték volna ki a megmaradt szálakat, ők inkább cérnával ügyeskedtek, ez merőben meglepő volt számomra. Szóval röviden ez a gyantázázás története, erősen gondolkodom, hogy tegyek-e egy próbát máshol vagy maradjon a borotva... Na kérem szépen, komoly dolgok ezek!

A következő hét elég mozgalmasra sikerült. A legnagyobb meglepetés kedden ért, ekkor derült ki, hogy felvettek HR adminisztrátornak. Épp itt volt az ideje, mert már kezdtem teljesen meghülyülni a sok egyedülléttől. A másik meglepetés még ennél is jobb volt. Szerdán ünnepeltem ugyanis a szülinapom, egy kicsit izgultam is, mert ez volt az első, amit egy idegen országban töltöttem. Ákos gondoskodott arról, hogy ne legyek szomorú. Reggel mindenféle kifogásokkal össze-vissza szaladgált, majd hazarohant és közölte, hogy na akkor most menjünk le reggelizni, meg Táltost sétáltatni. Beültünk  Karenhez, aki az itteni büfét csinálja, megrendeltük a szokásos kávénkat majd türelmesen vártunk, itt ugyanis kb 15-20 perc mire elkészül két kávé, mindezt úgy, hogy a kávé már előre le van főzve!!! Mondjuk az furcsa volt, hogy Ákos végig úgy beszélt Karennel, hogy még véletlenül se halljam. Aztán pár perc elteltével, megérkezett a tortám, gyertyákkal, mindennel. Hoztam a formám és elbőgtem magam, mert erre azért tényleg nem számítottam. Nagyon jól esett, boldog voltam először mióta itt vagyunk. Szóval köszönöm mégegyszer!!!

Csodaszep:)

A nap nagyon jól telt, Ákos nem dolgozott, hogy legalább a szülinapomon ne legyek egyedül. Bóklásztunk egy csomó felé, vacsoráztunk, jól éreztük magunkat. Elmentünk egy piacszerűségre, hogy bútort nézzünk az erkélyünkre. Garnitúrát nem találtunk ugyan, helyette viszont belefutottunk egy állatpiacba. Tragikus látványt nyújtott az egész. Az állattartási szokásokról már meséltem, de ez most túl tömény volt. Miniatűr ketrecekben nyomorogtak a kutyák, a legtöbbnek már most látható bőrbaja volt, a hőmérsékletet már nem is firtatnám. 8 soron keresztül, összesen kb.60 ilyen „állatbolt” volt. Igazság szerint én nagyon elkeseredtem, Ákos próbált elrángatni onnan, de akkor már úgy voltam vele, hogy ha már ide keveredtünk véletlenül, akkor megnézem, többet úgysem jövök. Ha egyedül mentem volna, egészen biztos, hogy egy 4 hónapos bullmasztiffal térek haza, alig bírtam ott hagyni, ő volt az egyetlen, akiben volt élet. A mellette lévő ketrecben egy 4- 5 hónap körüli bernáthegyi lakott. Bernáthegyi....35 fokban. Nem akarok belegondolni sem, hogy ha nem kelnek el ezek a kutyák kölyökkorban, vajon utána mit csinálnak velük a „boltosok”.

Folytatódott a hét, már szombaton reggel 7 órát írunk. Bevágódtunk Alden Innovajába és felrobogtunk Tamásékhoz, mivel többen mentünk azt találtuk ki, hogy tőlük legyen az indulás. Az út sajnos hosszabbra sikeredett, mint terveztük. Történt ugyanis két kisebb baleset Tamásék kutyáival :)Nem részletezném az esetet, a lényeg, hogy hangyányi csúszással, de időben megérkeztünk a szállásra.

Mivel kissé eltértünk a tervtől így az első dolgunk az volt a kipakolás után, hogy megrendeltük az ebédet. Amíg készült megúsztattuk a kutyákat, kiderült, hogy Soma is tud úszni, sőt! Táltossal versenyt úsztak a tóba hajigált fadarabokért. Közben megérkezett a kaja, rettentő finom volt, megérte annyit várni rá. Sietnünk kellett, mert ugye itt reggel 6-kor kel és este 6-kor nyugszik a nap ,nem volt vesztegetni való időnk. Hajóra szálltunk és elindultunk a szemben lévő kis szigetre, amin egy vulkán található. Ez volt a terv mára, megmászni a vulkánt. Odafelé óriási hullámokat kellett leküzdeni, hogy elérjük a szigetet, azt hittük ennél nem lehet már rosszabb. Kb. 20 perc után kikötöttünk a szigeten. Itt lehetett választani, hogy gyalog vagy öszvérrel közelítsük meg a csúcsot. Persze mi kemények voltunk, így a gyaloglást választottuk, ami nem is lett volna baj, de mivel a lustább turisták öszvérekkel mentek, ezért olyan porban haladtunk felfelé, hogy alig kaptunk levegőt. Marha meleg volt, por is akadt bőven, öszvéreket is kellett kerülgetni, de végül csak felértünk a csúcsra. A látvány meseszép volt, nem szenvedtünk hiába. Ez egy vulkáni tó, belátod a tetőről az egészet, ha pedig hátat fordítasz neki, akkor a Taal tó terül el előtted, ami óriási. A tóban régebben fürdeni is lehetett, de egy ideje beköltöztek a vízre a halászok akik itt is élnek és hát hová máshová is végeznék kisebb-nagyobb dolgaikat, mint a tóba. Ennyit a környezetvédelemről, pedig a vulkánhoz vezető ösvényen ki volt ám táblázva, hogy ne szemetelj és védd a környezetet blablabla. Fent megpihentünk kicsit, valahogy nem barátunk a 35 fokban túrázás.

Buko

Végre volt lehetőségem megkóstolni a friss bukot, ami nem más mint a machetével felnyitott friss kókuszdió. Bevallom őszintén én egy kicsit másra számítottam a levét illetően, nem lesz a kedvenc italom, ettől függetlenül nem volt rossz. A húsa viszont nagyon finom volt, sokkal lágyabb, szinte már zselés állagú, nem az a kemény cucc, mint amit otthon találsz a szupermarketes kókuszdióban. A visszaút hasonlóan poros volt, de ez ugye nem meglepő. Aki felment az öszvérrel az le is kellett, hogy jöjjön... öszvérestől, kisérőstől, szemetestől. Hamarabb leértünk Ákossal és Táltossal, így volt időnk kicsit nézelődni. Félelmetes, hogy milyen helyeken képesek élni az emberek, de inkább az, hogy milyen körülmények között. Európai szemmel ez szinte már elképzelhetetlen, nekik viszont teljesen természetes. Időközben megérkeztek a többiek is, így elindulhattunk visszafelé. Azt hittük nagyobb hullámok már nem lehetnek egy tavon, de tévedtünk. Hatalmas hullámokkal kellett megküzdenünk, ezeket már Táltos sem bírta túl jól ,ezért a szeme nagyjából úgy nézett ki, mintha tengeri beteg lenne és épp most akarna összebarátkozni a „rókával” :) Mindenki reszketett, hajónk kapitánya viszont rezzenéstelen arccal csapatta a jeepney motoros teknőnek. Gond nélkül meg is érkeztünk a tulsó partra, bár nekünk egy örökkévalóságnak tűnt. Zuhany, átöltözés és irány Tagaytay! Virágék ismertek egy jó kis éttermet, ide mentünk vacsorázni. Mint kiderült nem helyben készül az étel, hanem a szomszédos szállodából hozzák. Nem is akarok emlékezni arra, hogy menyi ideig kellett várni, arról nem is beszélve, hogy eszméletlen hideg volt és pokrócokba bebugyolálva ültünk a székeken. Vacsora után senkinek nem volt már ereje nézelődni és mivel nagyon- nagyon hideg is volt, inkább visszamentünk a szállásra aludni. Kisebb malőr : a sofőrünknek elfelejtettek szállást biztosítani, ő az autóban töltötte az éjszakát.

Másnap a reggelinél jött az ötlet, hogy mi lenne, ha elmennénk ma a tengerhez. Mivel a többség támogatta az ötletet így gyorsan betoltuk a kaját, összepakoltunk, fizettünk és útra keltünk. Persze én megint a mini ülésen ültem, alig vártam, hogy megérkezzünk. Jó 2 óra autózás után végre kiszállhattam. Na ez volt az én helyem! Ledobtam a ruhát és Táltossal együtt rohantunk be a tengerbe. Nem hideg, nem meleg, pont kellemes! Nagyon szívesen visszamennék, akár most rögtön! A hatalmas hullámoknak köszönhetően eszméletlen sokat nevettünk mivel sokszor beszélgetés közben, csendben, halkan érkeztek, így észre sem vettük őket, egyik pillanatban még beszélgettünk aztán már le is döntöttek a lábunkról:) A kutyák ezt a részt nem igazán élvezték, Táltos egy idő után tüntetőleg kifeküdt inkább a homokba. Gyorsan rájött, hogy ez nem a legjobb ötlet, mivel igy dél körül rettentő forró volt, ezért inkább behúzódott az asztal alá. Igazából nincs is mit ragozni ezen ,csodálatos élmény volt, remélem már nem kell sokat várni és újra megyünk valahová.

Sajnos hamarosan el kellett indulnunk visszafelé, mert nagyon hosszú út várt még ránk. Visszatértem kis helyemre, hogy újabb 4 órát nyomorogjak. Csodálatos élmény volt, ilyenkor bánom, hogy nem nőttem kisebbre. Az úton hazafelé megszámlálhatatlan árus található. Ők főleg fával foglalkoznak, apróbb ajándéktárgyaktól kezdve a bútorokig szinte mindennel, amit fából készíteni lehet. Félelmetes, hogy mennyire ügyesek és milyen szuper dolgokat csinálnak. Este 7 felé hazaértünk, alig bírtunk mozogni a fáradtságtól, bár én inkább a „kényelmes” úttól nem tudtam mozgatni semmimet. Én sajnos alig bírtam aludni, hiába voltam fáradt, nagyon izgultam az első munkanapom miatt.

Szóval ismét csodás helyeken jártunk és ismét hasznosan töltöttük ezt a hétvégét is. Megpróbálok a következő bejegyzéssel  hamarabb érkezni, mint ahogy ezzel tettem. Várjatok türelmesen!

Caliraya, Daranak és Metrowalk

Eljött a legközelebb ideje, kicsit elcsúsztam időben, de megpróbálom pótolni a lemaradásom. Szóval a srácoknak két óra, nekem pedig négy óra múlva muszáj volt felkelni a kegyetlenül hangosan ébresztő telefonokra. Ákos biztosra ment, mind a három telefonunkon beállított ébresztőt de ennek ellenére nekik marha nehezen ment az ébredés. Véleményem szerint igencsak dolgozott még bennük az esti sör és az a fantasztikus Boracay rum. „Hajnali” 7.10- re meg is érkeztünk Ákos irodája elé, mindenki elfoglalta a helyét a számára kijelölt autóban és útrakeltünk. Na persze nem eszik olyan forrón a kását a helyiek, így először még elugrottunk Jasperékhez felvenni egy labradoodle (labrador és valami keverék) kiskutyát akit aztán lepasszoltunk Randy anyukájáéknál és biztos ami biztos beültünk reggelizni mert ugye sietünk... itt így sietnek az emberek... Tomi Cristian-nal és Cat- tel utazott, mi pedig Táltossal és Ákossal bevágódtunk Randy autójába. Tomi próbált kicsit aludni, de vagy hirtelen kellett fékezni, vagy amikor már éppen elaludt megérkeztünk valami néznivalóhoz, ezért egyre rosszabb arcokkal fordult ki a kocsiból. Az alvásos ötletet én is támogattam, csak engem nem keltettek fel a fékezések. Szerencsére a bárhol és bármikor képes vagyok aludni! A hátizsákomat becsaptam a fejem alá és már el is borultam...

Az első állomásunk előtt megálltunk egy hihetetlenül zöld réten készíteni pár fotót. Ezután következett egy kilátó aminek természetesen nem emlékszünk a nevére. Volt ott egy marha jó kötélpálya, amin végig lehetett csúszni az egész terepen. Lehetett volna, de Randyék nem voltak túl bátrak, mi pedig még nem győztünk az előző este fölött. A csatolt képen láthatjátok, hogy mennyire szép is volt a hely. Innen elindultunk a Daranak vízeséshez. Nekem ez volt a kedvencem az egész nap folyamán. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a Krka vízesésnél jártunk volna. Elképesztő volt az egész. A köveken átmászva tudsz eljutni olyan részre, ahol a vízbe is be lehet menni.  Végre egy hely, ahol Táltos is tudott egy kicsit úszkálni, persze nem kis zavart okozva ezzel a helyiek között. 10 perc elteltével már mindenki rajta nevetett, hozta a formáját ahogy azt tőle már megszoktuk. Szikláról ugrált, körbe-körbe úszkált a bedobott fadarab körül mert ugye nem találta, produkálta magát mint mindíg. Sajnos sietősen kellett továbbállnunk mivel a helyiek mentalitásához hűen, nagyon megcsúszva az idővel, másrészt pedig nem volt épp nagy meleg,  a kocsihoz menet az eső is elkezdett szakadni.  Nyáron viszont szeretnénk ide visszajönni, mert jobb időben talán már én is bátorkodom majd fürdeni, nem csak a fiúk!

Daranak vízesés

Újabb két óra autózás következett, hogy végre elérjük az út igazi célját, Calirayat. Mire odaértünk, ugyan tudom, hogy viccesen hangzik, de igencsak lehült a levegő, alig volt 26 fok!!! Baromira éhesek voltunk már, azonban az ebédet sikeresen lekéstük bár felajánlották, hogy a napidíjból ugyan nem engednek de csatlakozhatunk a szálloda vacsorájához 7 óra körül ami újabb 5 órányi éhezést jelentett volna. Ebből mi nem kértünk így az a megállapodás született, hogy hajókázás előtt mindenképp ebédeljünk meg valahol. Randy 20 méterrel odébb talált egy helyet, ahol lehetett enni. Mindennek néztük a kis viskót, csak pont olyan helynek nem, ahol konyha is van. Először levezettek minket egy mélyebb helyre. Nem is tudom hogy fogalmazzam, egy kis szinteltolás lehetett??? Ez egy terasz szerűség ahol  gyorsan rájöttünk, hogy a beeső esőn kívül van még egy zavaró tényező, mégpedig az, hogy elég erősen átfújja a szél. Így maradt az első opció, a fenti rész. Én leültem teljesen libabőrősen, Ákos a mai napig azon nevet, hogy hogy vagyok képes még itt is fázni. Nem tehetek róla, anyától örököltem... A fiúk rendeltek egy csomó kaját amit majd megosztunk és természetesen sört, hiszen már elmúlt dél! Hamarosan megjött a kaja, nagyon jól nézett ki és nagyon nagyon finom volt. Ki sem néztük volna ebből a kis viskóból, hogy ilyen ebédet rittyentenek össze nekünk. Egy kis ejtőzés után elballagtunk a hajós bácsikhoz. Most már szerettünk volna tényleg beugrani a hajóba és megnézni, hogy miért is jöttünk, de a hajó csak fél óra múlva indult, így azt javasolták nekünk, hogy várakozás helyett inkább nézzük meg a Japán kertet. Jó döntés volt, óriási, csodaszép kertet képzeljetek el, sajnos a  képek nem adják vissza teljesen a látnivalót.

Persze azért itt is jól szórakoztunk... Minek is lenne a mosdóban víz? Hiszen a wc nem azért van, hogy használd, kezet mosni meg ugyan minek ha úgysem használod a wc-t? Mindegy...  Mondjuk a kis házikóban még durvább volt a helyzet, kb 20 cm magas porcelán valami, viszont volt egy vödör víz benne egy merőkanállal. Nem viccelek, merőkanállal!!! Ehhez képest a japán kert egy igazi toalett paradicsom volt! De hagyjuk is a wc témát... Nagyjából időben visszaértünk a hajóhoz és most végre tényleg elindulhattunk. Azt hiszem nem meglepő, hogy a vízen még hidegebb volt, így én egy törölközővel bebugyolálva utaztam, de így legalább elviselhető volt az idő. A tó mellett félelmetes házak voltak, az igazán gazdagok engedhetik csak meg ezt maguknak. Ennél jobban nem lehet leírni, mindenki el tudja képzelni. A fordulónál viszont az eddigieket is felülmúló házikó állt. Nem nem... nem is házikó... Eszméletlen nagy palota, hatalmas aranyozott szobrokkal a teraszon, külön hajóval, külön úszó étteremmel, stb... Nem tudok annyi képet feltölteni, hogy minden látható legyen rajtuk. Ez a „viskó” az egyik híres, helyi színésznőé, gondolom a saját hajó azért kell, hogy a vendégeket szállítsa a fogadásokra...

Figyeljétek az aranynénit :)

Visszafelé érdekes élményben volt részünk. Sok-sok éve kutyázom már, de ilyennel még nem találkoztam. Az egyik forduló után a fák közül előbukkant egy szintén óriási ház. Ez még önmagában nem is lenne érdekes, de egyszer csak vagy 4-5 boxer-masztiff keverék vetette bele magát a vízbe és elkezdték üldözni a hajót. Ráadásul nagyon kitartóan, ez ám a terület őrzés, igazi házörzők, itt biztosan nem tör be senki. Aztán jött Táltos, marha keménynek hitte magát a hajóból, erősen ugatott, hogy majd ő megmutatja. Megnéztem volna, ha szemtől szembe van velük... Mindegy, a kis lököttem megint hülyét csinált magából ahogy szokott, de mi így szeretjük. Minden nap csinál valami olyat, amin lehet nevetni. Naplemente után értünk vissza a kocsikhoz majd elindultunk visszafelé. Megbeszéltük, hogy megállunk Antipoloban, ahol Randy lakik, mert nyílt valami Ice Bar és érdemes lenne megnézni. Így is tettünk, de ha jól emlékszem 2 perc alatt húztuk fel magunkat annyira Ákossal, hogy inkább átmentünk a szomszédos helyre. A méreg oka az volt, hogy egyből vittük Táltost és megmutattuk, hogy mi vele vagyunk, nélküle nem megyünk be. „Ok Sir, yes Sir, It’s ok Sir”. Egy kérésük van, a másodikra ne vigyük fel, mert az az étterem rész. Ez nem jelentett akadályt hiszen oda eleve nem is akartunk menni, de ekkor jött a csavar. Befizettük a pénzt, majd indultunk volna, ahol is az ajtónálló „bouncer” közölte, hogy nem vihetjük be Táltót, aztán jó vigyük, de a fal mellé feküdjön le. Elindultunk, majd megint elénk állt és közölte, hogy inkább mégsem. Azt hiszem itt láttam Ákos arcán, hogy igazán uralkodik magán. Visszafordult, határozottan visszakérte a pénzünket és átballagtunk a szomszédba. Amit azt hiszem így utólag egyikünk sem bánt meg. Én Cat-tel elkezdtem koktélozni, na jó ez enyhe túlzás, mert gyakorlatilag egész nap nem beszélt semmit, szóval azon kívül, hogy koccintottam vele, túl sok kommunikáció nem volt. Sebaj, nem egy beszédes típus. És akkor elkezdődött a ladyboy show :) Tánc, ruhacsere, éneklés, playback : egyszóval minden volt, amit csak akartunk. Ezután pedig bemutatták tűzzsonglőr tudományukat, ami azért jobbra sikerült, mint a táncos, utánzós :)
Amúgy nagyon helyesek voltak, lehetett velük beszélgetni mindenféléről, többek között azt is megkérdeztük, hogy hová rejtik ilyenkor a „rejtenivalót”. Ezt kaján mosollyal az arcukon meg is válaszolták : mára nincs mit rejtegetni mert a pisztolyhoz a tár már nincs meg :) Éjjel 1 körül sikerült hazaérnünk, hulla fáradtan beestünk a zuhany alá, onnan meg az ágyba. Ki kellett pihenni magunkat, hiszen vasárnap délután jelenésünk volt.

A vasárnapi program mókás volt. Mégpedig azért, mert egy olyan lánnyal találkoztunk, akivel évek óta egy helyen önkénteskedünk és évek óta fórumozunk ugyanazon a helyen, de még sosem találkoztunk élőben. Erre tessék, írt nekem egy levelet, hogy két hetet fog itt tölteni Manilában és ha van kedvünk, akkor fussunk össze. Mindketten úgy gondoltuk, hogy remek alkalom ez egy találkozásra. Mivel egyikőnk sem volt még a Mall of Asia-ban, ezért ide beszéltük meg a találkozót. Ez egy irgalmatlanul nagy bevásárlóközpont, de számunkra a lényeg az volt, hogy az öbölben van és rengeteg bár és étterem van a környékén. Először egy óriáskerékre ültünk fel, utána pedig kötélpályán átcsúsztunk az egész tér felett. Na ezután jöhetett az italozás :) Azt hiszem sikerült egy jó kis napot eltölteni együtt és várjuk vissza Tündét.

Ebéd Donnal az egyik legrégebbi indiai étteremben

A következő héten nem történt semmi nagyon különös, kétszer ebédre voltunk hivatalosak,először Peter-ékkel talaálkoztunk, tudjátok, tőlük béreljük a lakás. Másnap pedig Don-nal ebédeltünk egy jót az egyik legrégebbi indiai étteremben.  Szóval a hétköznapok eseménytelenül teltek, de aztán eljött a szombat. Az egyik magyar srác, Laci barátnője szaxofonozik egy zenekarban, elvileg az ő koncertjükre mentünk Eastwoodba. El is értünk a helyre, láttuk, hogy hol lesz, de gondoltuk van még időnk, így Virággal és Tomival iszogattunk még egy kicsit. Ennek az lett a vége, hogy a koncertről teljes egészében lemaradtunk, de mentségünkre szóljon, senki nem mondta, hogy csak egy 25 perces blokkot tolnak le mivel nem ők az egyedüli fellépők. Itt ez bevett szokás, sokszor inkább több banda játszik garantálva a változatos programot. Roxynak megígértük, hogy a következőn rendesen megjelenünk, de ez most így alakult. Innen elballagtunk egy mexikói étterembe és megpróbáltuk megvitatni, hogy hova is menjünk tovább. Metrowalkra esett a választás, így legalább Ákos is villoghatott egy kicsit, hogy majd ő megmutatja hova kell menni.
Fogtunk egy taxit, plusz 100 pesosért simán bepréselhettük magunkat 6- an, a látvány biztosan csodálatos volt  Kár, hogy semmit nem láttam, mert elől ültem Ákos ölében és próbáltam magam a térdeimmel és a fejemmel kitámasztani. „Kényelmes” utazás volt, de 10 perc elteltével  végre megérkeztünk a Decades-be. Én még életemben nem láttam ekkora kidobókat, le is fotózott velük Ákos, csak, hogy lássuk a méretbeli különbségeket. Amikor megérkeztünk még alig lézengett pár ember, de Virágnak és nekem nem kellett sok idő, hogy táncra perdüljünk, ennek a bátor ötletnek köszönhetően több embernek is megjött a kedve, így amint megtelt a hely, igazán szép kis társaság alakult ki körülöttünk.  Azt hiszem az a három, négy vagy talán öt kör  B52-es koktél egy kissé megártott Ákosnak, mert nem elég, hogy kezdett nagyon berúgni, még táncolt is. Mióta együtt vagyunk azt hiszem most láttam másodjára táncolni. A mozgáskoordináció nem annyira ment, így folyamatosan vagy fellökte vagy megtaposta a szerencsétlen 150 centis helyieket, én meg nem győztem szórni a népre a sorry-kat. Éjjel fél három körül nagy nehezen elindultunk haza, erről több szót nem is ejtenék, elég volt megélni. Még szerencse, hogy van házhozszállítás a McDonald’s- ból, életet mentett. Mármint Ákosnak, olyan éhes volt, hogy egész úton próbált kaját szerezni, amikor meg végre hazaértünk és a portások segítségével megrendelte a Dönci kaját, felértünk, míg én levittem Táltost kizárt a lakásból, mire bejutottam közölte, hogy akkor ő most lefekszik, de én várjam már meg a kaját, szóval...ennyi részlet elég az éjjelről, elég annyit tudni, hogy most egész héten Luca hét van. Jóvá kell tenni azt a viselkedést :)

Nagy nehezen magunkhoz tértünk vasárnap és átballagtunk Virágékhoz palacsintázni, de előtte bazároztunk. Jó sok gagyi cucc egy helyen, mókás volt. Voltak viszont gyönyörű kézzel készített bútorok, majdnem bevásároltunk az erkélyre de aztán Tomi mondta, hogy ahová most hétvégén készülünk, ott fele ennyiért meg lehet venni ugyanezt úgyhogy nem vettünk inkább semmit. A terv az lett volna, hogy palacsinta után kártyázunk még, de azt hiszem nem meglepő, hogy inkább hazajöttünk ledőlni. Minden energiánkat kivette a szombat este. Tehát megvolt az első bulink is Manilában, azt hiszem itt sem értékelik kellőképpen a tánckultúrámat, de nem baj...Ennél jobb már úgysem lesz.

Hamarosan jelkentkezem a legfrissebb kalandjainkkal!

Lila akác köz született feleségek nélkül

Eljött hát a szombat reggel és ezzel a költözés ideje is. 8-ra hívtuk a taxit, de természetesen már 7:20- kor telefonált a sofőr, hogy ő már megérkezett. A hívásra felriadtunk, kipattantunk az ágyból, még utoljára leellenőriztük, hogy az összes dolgot beraktunk-e a bőröndökbe, aztán elkezdtük lehordani őket a kocsihoz. Bezsúfoltunk mindent, egészen érdekesen nézett ki az autó, megittunk az elmaradhatatlan ébresztő jegeskávét Virággal és Tamással, majd elindultunk a nagy útra. Szerintünk Táltos szentül meg volt győződve arról, hogy ismét repülni fogunk. Összerakta az információkat, minden bőrőnd velünk van, a box sem maradt otthon, ez már tuti, más nem is következhet csak újra az a fránya repülés:) Ennek köszönhetően egész úton riadalom volt  a szemében, folyamatosan nyüszögött, szörnyen viselkedett, de nem kellett sok idő, hogy megnyugodjon. Amint kiszálltunk a csodálatos lakóparknál, mind a hárman megkönnyebbültünk. Kipakoltunk, egyeztettünk a portásokkal, hogy mi tényleg azok vagyunk akik és van kulcsunk a lakáshoz stb. Feljutottunk a 15. emeletre, beverekedtük magunkat a lakásba az óriási táskákkal és jóleső érzéssel levetettük magunkat a kanapéra. Megérkeztünk az Akác közbe. Na jó az igazi neve Acacia Estates, de olyan "szüli felis". Most már akár valódi született feleség is lehetek, a hely adott hozzá:) Egy gyors körbetekintést követően rá kellett jönnünk, hogy ezer apró dolgot kell majd vennünk, elsősorban tisztítószereket. Szerencsére a ház aljában van egy kis bolt, ahol az alapvető dolgokat be lehet szerezni. Itt sikerült vennünk szivacsot és Mr. Muscle-t, neki is eshettem tehát a legfontosabb helyiségnek : a fürdőszobának. Amint elkészültünk, olyan fáradtság lett úrrá rajtunk, hogy le kellett dőlni egy röpke órácskára. Persze bírtunk volna tovább is aludni, de természetesen estére már program volt, Virágék érkeztek 7 órára háztűznézőbe. Megnézték a lakást, a kertet, a medencét, a kosárpályát, a tollaslabda pályát, a garázst, a tetőt, egyszóval az egész helyet, majd elindultunk a Venice Piazzara, ahol épp a kínai újévet ünnepelték. 

Nagyon érdekes műsorral készültek, megérte elmenni pláne nekünk akik még soha nem ünnepeltek kínai új évet ami idén a sárkány éve. Ezt úgy írom mint aki tudja mit jelent de igazából se Ákos se én nem vagyunk teljesen képben. Volt oroszlán meg sárkány, a két fő attrakció között pedig doboltak, harci táncokat mutattak be és amit nagyon nem tudtunk hová tenni az a nagyfejű pufi emberek techno zenére lenyomott tánca volt. Ezt még két mangó daikirivel sem volt egyszerű feldolgozni!!!

Innen áttaxiztunk Eastwoodba ahol Tomiék kollégájáékhoz voltunk hivatalosak. Eszméletlen finom vacsorát készítettek, valami lazacos-spenótos-mangós kaját. Azóta is várom a receptet Tatianatól de csak nem akar megérkezni... Természetesen Tanduay Ice-t ittunk mellé, aztán mikor ez elfogyott előkerült valami chilei bor a hűtőből. Egy kis ejtőzés után nyakunkba vettük az éjszakát és lementünk az egyik bárba. Itt gyakorlatilag egymást érik ezek a helyek, nekünk sikerült azt kiválasztani, ahol a legbunkóbb pincér dolgozott. Sebaj, kicsire nem adunk, gyorsan rendeltünk egy üveg Bacardit, biztos ami biztos. Mire elpusztítottuk az üveget, kellően beszédesre itta magát mindenki. Horge a spanyol srác gyakorlatilag elkezdett egy érthetetlen angol nyelven kommunikálni, nevezzük spanglish-nek, szórakoztató volt, bár onnantól kezdve már nem sok mindent értettünk. Hajnali kettő körül elindultunk haza, marha fáradtak voltunk, húzós nap volt, költözés, takarítás, mulatás... Szükségünk volt már egy kis pihenésre.

Vasárnap elindultunk felfedezni a Market Market-et. Ezer féle dolgot kellett vásárolnunk a lakásba. Törölközőkkel, fogasokkal, felmosóval meg a franc  sem tudja, hogy még mivel megpakolva elindultunk a supermarket részre. Itt döntöttünk úgy, hogy én inkább leülök egy lépcsőre az ezer zacskónkkal és Ákos egyedül megy be a boltba.  Szerencsére ekkorra már Tamásék is megérkeztek, meg is mutattuk nekik gyorsan, hogy hol lehet Eukanuba-t jó áron venni. Kaptak is az alkalmon és ha már itt voltunk mi is vettünk egy  15 kg-os zsákot Táltónak. A taxiba persze nem volt egyszerű beszállni, 2x15 kg kutyakaja és vagy 10 hatalmas szatyor... Kaptuk is a szokásos plaszfiftiszőőőőr dumát, nem is kérdés hiszen négyen voltunk es voltak csomagjaink. Hogy jövünk mi ahhoz, hogy kihasználjuk a taxit??? Persze mondtuk, hogy törnondömítör és nem adtuk egy árva pesos jattot sem. Kipakoltunk, medencéztünk, vacsoráztunk majd felmentünk az épület tetejére a lounge-ba kártyázni és iszogatni. Elképesztő kilátás nyílik a városra, mondjuk elég félelmetes, hogy üveggel van körülvéve. Ákos nem is mert kisétálni a széléig. A hős...

Hétfőn délután volt az első angol órám. Gyomorideggel megérkeztem Ákos irodájába, hogy találkozzak Shereevel. Lebattyogtunk a kávézóba és kezdetét vette a tanulás. Természetesen megint túlaggódtam magam, jobban ment, mint gondoltam volna. Ezután ismét Market Market, mivel a fejembe vettem, hogy ugyan nem tudok túl sok mindent megfőzni, de én ma este akkor is paprikás krumplit készítek, ha törik, ha szakad. Erre talán még én is képes vagyok, bonyolultabb kajákat egyelőre nem szívesen vállalok. Az első akadály a kolbász mert itt az nincs. Hiába kerestem, sehol sem volt. Emlékeztek még a hungarian sausage-ra, ugye? Na azt inkább nem raknék bele akármennyire is „magyar”. Sebaj, veszek virslit, én úgyis jobban szeretem azzal. Ez volt a következő akadály... Itt édes a virsli, van olyan, amelyik piros, a hot-dog-hoz is ezt a csodát használják, ehhez még az Ocean Park-ban volt szerencsénk. Végül az, ami a legjobb választásnak tűnt sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mivel a Lidl legolcsóbb virslijéhez képest is kritikán aluli volt az íze. Ennyit az itteni prémium virsliről... Igazán szórakoztató bevásárlás volt. Jaaaa és vettem még csemege ubit is, de erről pár sorral később.

Paprikás krumpli, édes-savanyú uborka és az elengedhetetlen Boracay rum

Tehát hazaértem, elkezdtem a főzést. Krumpli- és hagymapucolás egy óriási késsel, mivel nem volt más itthon. Halált megvető bátorsággal készítettem elő az alapanyagokat. Lényeg a lényeg, ahhoz képest, hogy milyen lehetőségeim voltak, sikerült egy igazán jó kis paprikás krumplit összedobni. Kikészítettem mindent, mire Ákos hazaért, egy szava sem lehetett. Aztán beleharaptunk az uborkába...Valami szegfűszeges, édeskés, leírhatatlan ízű dolgot fedeztünk fel benne. Gyanús is volt a neonzöld leve... Nem lett a kedvencem, mondjuk Ákos lelkesen eszegette, de lehet, hogy csak udvariasságból. Szóval első főzésünk kipipálva, erre sem lesz gondom megint pár hónapig  Azt hiszem itt sem válik belőlem nagyobb szakács, mint otthon. 

Kedden levert minket a víz a reggeli kutyasétáltatás közben. Bocsánat, nem reggeli, mivel itt teljesen eltolódtak a dolgok, délelőtti inkább. Van egy út, ami felvezet a parkolókig és egy vékony ámbár olyan fél méter magas betonsáv szegélyezi. Táltos ugye marha boldog volt, mivel elengedtük egy kicsit. Sajnos itt kötelező a póráz, ezért elég ritka, hogy szabadon rohangálhat a gyerek. Olyan lelkes lett, hogy nagy lendülettel elindult Ákos felé én pedig már a hintaló mozgásából láttam, hogy baj lesz! Felugott erre a vékony betonszegélyre, nem látta, hogy a másik oldalán igen csak nagy mélység tátong. Próbálta menteni a menthetőt, ezért  újra elrugaszkodott és hassal landolt a villanyórák tetején. Onnan lepattant és vagy két és fél métert zuhant majd természetesen félig a hátán landolt. Mindkettőnk arcára fagyott a mosoly, de szerencsére vigyorogva, ugrálva mászott ki a villanyórák mellől. Azért persze látszott rajta, hogy megszeppent, de nekünk előadta, hogy mennyire vagány és, hogy semmi baja nincsen. Én biztos voltam benne, hogy őt ismerve minimum egy lábtörés vagy hasonló, de valami isteni csoda folytán egy kis horzsolással megúszta a kalandot. 

A mélység:)

Porcelán, bizony!!!

A szerda és a csütörtök eseménytelenül telt, főleg, hogy szinte ki sem mozdultam. Ákostól kaptam egy remek kis sorozatot. Mindenkinek ajánlom, a címe Róma. Annyira rákattantam, hogy másfél nap alatt megnéztem az összes részt ami két évadot takar... Roppant „büszke” vagyok magamra. Szerdán azért megnéztük Greenhillst. Ez itt a nagyon drága és a nagyon gagyi találkozóhelye, amolyan "lengyelpiacos"... Vehettünk volna magunknak 150 pesosért gyenge minőségű Rolex karórát, viszont 3.000 pesosért pipec minőséget produkálnak mint például karcmentes kristályüveg (komolyan, adnak egy csavarhúzót, hogy karcold meg ha tudod), még a csatba is Rolex logó van gravírozva és a számlap körüli gyűrűn körben ott díszeleg a Rolex felirat. Balázsnak szeretettel : a legújabb IWC modellek is 4.000 pesos körül vannak :) Van persze 165.000 pesosért hiper- szuper eredeti designer táska is.Nagyon szórakoztató délelőtt volt, ennyi erőszakos eladóval már rég találkoztam.

Pénteken viszont újabb angol óra következett. Korábban mentünk be és Táltit is magunkkal vittük mondván, ne legyen olyan  sokat egyedül szegény. A délután nem is volt probléma, szépen elsétálgatott velem, megvárta amíg angolozom, szokás szerint remekül viselkedett. Hat óra felé megpróbáltunk hazajutni. Nem igazán sikerült... Nem elég, hogy a lehető legrosszabb időben végeztem, amikor a legnagyobb dugó van, még egy óriási, vérengző fenevad is volt velem. Negyed óra próbálkozás után végre hajlandó volt megállni egy taxis. Nem tudom mit gondolt, lehet azt hitte, hogy a kutyát majd az út szélén hagyom, de miután megkérdeztem, hogy mehetünk- e és jöhet- e a kutya, teljes pánikba esett és közölte, hogy a kutyával nem mehetek. Majd gondolkodott és azt mondta, hogy 1.050 pesosért elvisz az egyébként 70- 80 pesos körüli útra, így inkább próbálkoztam tovább... A következő elvitt volna, de miután mondtam neki, hogy csak órával vagyok hajlandó menni, ott is hagyott egy szempillantás alatt. Az utolsó volt a legjobb. Mondtam neki, hogy hova és csak órával. „Yes Mam” majd a következő saroknál, ami 20 méterre volt, közölte, hogy szálljunk ki, mert inkább mégsem visz el minket, neki nem lesz fuvara visszafelé. Na itt adtam fel a dolgot és hívtam Ákost, hogy elmeséljem a történteket. Szerencsére két óra múlva végzett, így inkább megvártuk, mivel hazajutni úgysem tudtunk volna. A Venice Piazza előnye, hogy rengeteg bár és étterem közül választhat az ember. Ennek köszönhetően gyorsan kinéztem egy helyet és  letoltam egy Long Islandet a nagy izgalomra, nehogy baj érjen és türelmesen, olvasgatva megvártuk Ákost. Azt hiszem nem nekem való itt a taxizás. Egyszerűen elképesztő, hogy haza akarsz menni, de nem tudsz és várnod kell, amíg mondjuk megfelelő sofőrt találsz vagy amíg jobb lesz a forgalom.  Később csatlakozott hozzánk Jun is, akivel sikerült egy remek kis estét eltölteni. Nem elég, hogy eszméletlen finom osztrigát ettünk, kiderült, hogy februárban Manilában lép fel a The Brand New Heavies. Teljes transzba estem, még sosem hallottam őket élőben, pedig az egyik kedvenc zenekarom. Legalább ez az információ bearanyozta az amúgy eléggé rosszul sikerült napomat. Ha ez nem lett volna elég, jó sokat beszélgettünk zenéről, mire kiderült, hogy a másik nagy kedvencem, a Dreadzone nem csak egy ismeretlen zenekar Jun számára, hanem szereti és ismeri is őket, ráadásul felvett 4 számot a kedvenc MP3 válogatásába ami mindig a kocsijában van. Ki nem nézte volna belőle az ember, belopta magát a szívembe. Szóval most várom tőle a részleteket a februári koncertről, legalább a szülinapi mulatság letudva.

Az első osztriga tál

Éjfél körül megérkezett Tamás is, ittunk vele is még néhány italt aztán mentünk együtt haza. Ma este nálunk aludt, mégpedig azért, mert másnap reggel indultunk a Caliraya tóhoz. A srácok nagyszájúan közölték, hogy ők nem fekszenek le, mert még beszélgetnek, iszogatnak, nekik nem kell az alvás blablabla... Tudjátok milyenek, főleg ha még isznak is  Reggel 4-kor még azt tervezgették, hogy rendeljenek-e valamit a Mekiből és kihúzzák-e ébren az indulásig... Ezt talán már említettem korábban, hogy itt van házhozszállítás a Mekiből! Szerencsére inkább lefeküdt mindenki aludni, de azért rányomta a másnapra a bélyegét ez a kis dínom-dánom. Erről viszont majd legközelebb!

Mozgalmas, tartalmas, rohanós csütörtök (és egy kis szerda)

Eltelt pár nap az első bejegyzés óta. Összegyűlt egy-két érdekes dolog megint.

Először is szerdán igazán bátor voltam és elmentem egyedül bevásárolni. Nyilván sokan nem értik, hogy ez miért nagy dolog, de ha itt lennétek nem lenne kérdés. Ákossal együtt indultunk, legalább a sarokig nem kellett egyedül bóklásznom, majd kipattantam a kocsiból és marha vagánynak tűnve, rikító narancssárga napszemüvegemben bevetettem magam a Shopwise labirintusába. A napszemüveg szuper dolog, annyira nem vesznek észre, bár itt

elég nehéz elrejtőzni, mondjuk lehet a színválasztás nem volt a legmegfelelőbb :) Tehát kis bevásárlólistámmal együtt elindultam a sorok között. Első pont a fogkrém volt. Egészen furcsa, hogy itt az a fogkrém amit mi otthon használunk, kb. fele annyiba kerül. Nem csak olcsóbb, hanem ajándék jégkockatartó is járt hozzá. Azonnal bedobtam a kocsiba, tudtam, hogy Ákos nagyon fog neki örülni. Napokkal ezelőtt mutogatta nekem, hogy mennyire vicces ez a kombináció. Aztán haladtam tovább, nem volt vészes, hagyma, banán, tonhal konzerv, tejföl. Tejföl....az itt nincs, vagyis nem olyan, mint amit otthon megszoktunk. Helyettesíti a natúr joghurt, ami kb. hasonló ízű.  Szépen beálltam a sorba, természetesen itt is nagyon ráérősen dolgoznak, egy örökkévalóságnak tűnt a várakozás. Végre kijutottam és jött a következő akadály. Taxit kellett fognom. Viszonylag egyszerű volt, sorakoznak a kijárat előtt, nem értik, hogy mit mondasz nekik, hova akarsz menni,stb., de nagy nehezen megoldottam a problémát.

Nagy szatyrokkal felszerelve bevetődtem hátra, majd elindultunk. Aztán hirtelen belenéztem a visszapillantó tükörbe. Egy olyan tekintet nézett vissza rám amit nem tudok pontosan leírni. Sokáig kerestem a guglin hasonló képeket, de nem találtam, pedig nagyon szerettem volna szemléltetni. Kb. olyan volt, mint amit a horror filmekben látsz. Amikor hirtelen bezáródnak az ajtók és nincs többé menekvés.  Ez teljesen ilyen volt. Szuper szemüvegem ismét felcsaptam, nehogy már rémültnek tűnjek vagy ilyesmi és erősen kapaszkodtam a zacskókba. Pár perc múlva megnyugodtam amikor kifordultunk a parkolóház sűrűjéből a már jól ismert útra. Remek, nem lehet nagy baj, 10 perc és otthon vagyok. Kicsit lehiggadva feltűnt, hogy furcsa hangok jönnek a kocsiból...Ha otthon ilyen hangot hallanál valószínűleg nem is használnád többet az autót, vagy el sem jutnál eddig a zajig, mivel élsz a szervíz adta lehetőségekkel.  Most tudatosult bennem, hogy miért vannak a taxik tele vallásos tárgyakkal. Ahogy Virágék mondják, a Szentlélek tartja össze őket. Nagy igazság.  A lényeg, hogy egyben, élve kiszálltam:) 

Este pedig érkezett kis vendég is hozzánk. Mondjuk ez itt elég gyakran előfordul, de még mindig szívesebben látjuk, mint a hatalmas csótányokat, akik alkalmanként betérnek a házba.

A csütörtök kalandosnak ígérkezett. Elvileg este vacsora lett volna Ákos főnökével és a helyi vezetővel, amúgy volt is,de erről majd részletesen később.

Találtunk lakást, végre...Megfelelő, jó helyen van, jó áron van. Áki kedden vagy szerdán elment megnézni, engem pedig elvitt csütörtök délelőtt, hogy én is láthassam. Szebb volt, mint a képeken. Elég gyorsan ment a menet, az angol tulaj ott volt, tetszettünk neki, együtt elmentünk Ákos irodájába, előkerült minden fontos ember és már meg is volt a bérleti szerződésünk.

Amíg az ügynökre vártunk, vicces dolgot ettem, nézzétek meg:

Képen

Élőben

Aztán Ákinak rohannia kellett meetingre, gondoltam addig beülök a HR részre, nagy bajom nem lehet. Fran és Malou dolgozik ott, eszméletlen helyesek. Vártam vagy másfél órát Ákosra, majd közölte, hogy neki mennie kell az ügyvédekhez. Még szerencse, hogy potyára várakoztam. Mondjuk legalább eldobtak a Market Marketig. Ez a következő csodálatos pontja volt a napomnak. Próbáltam elvegyülni, gondolhatjátok mennyire sikerült. Mint azt az előzőben írtam, imádják a bevásárlóközpontokat, szerintem betegesen...Elterveztem, hogy ebben a két órában azt csinálom, amit sokan mások is. Nézelődöm, vásárolgatok, kávézgatok,semmit teszek...Rá kellett jönnöm, hogy én ezt otthon is utáltam, ez a „shoppingolás” nem az én világom. Szeretek célirányosan haladni, csak ami szükséges, azt megvenni. Aztán gondoltam azt is, hogy mivel jó pár dologra szükség lesz a lakásban, megveszem azokat, hogy ne kavirnyáljak feleslegesen. Az ötlet remek volt, de aztán rájöttem, hogy ha bevásárolok, annyival több cuccot kell mozgatnunk a költözésnél. Ez sem jött be.

Egy gyors kaja után, elszaladtam mosdóba. Nem lenne ez olyan nagyon érdekes, ha úgy menne, mint otthon. Itt még ez sem olyan. Először is beálltam a sorba, mint mondjuk a Westendben mozi után, de itt nincs mozi, szimplán csak sokan vannak. Végre célt értem, siettem, nem volt kedvem a fürkésző tekinteteket nézni, futás, kézmosás. Kézmosás???? Nem fértem oda a mosdókhoz, csak 5 perc elteltével. Hogy miért? Mert folyamatosan festik magukat vagy korrigálják a sminkjüket. Mint a filmekben: „kimegyek, bepúderezem az orrom”. Ezt persze úgy teszik, hogy még véletlenül se férj oda egy sietős kézmosásra. Igazán szórakoztatóak, eszméletlen erősen sminkelik magukat, úgy néznek ki, mint a bohócok, azt hiszik ezzel javítanak bármin is, el vannak varázsolva...A másik vicces dolguk, hogy mivel elég alacsonyak, nagyon magas sarkú cipőket vesznek fel. Ezzel nem is lenne baj, ha tudnának benne menni, de nem tudnak. Botorkálnak bennük, jó lassan haladnak, hátha így biztonságosabb.  Ezért elképesztő látványt nyújtanak, még ilyen cipőkben sem magasabbak nálam, pedig én sem vagyok egy óriás. Azért természetesen vannak nagyon helyes és szép lányok is itt,akik smink nélkül is jól néznek ki. Ez a kis szösszenet a nagy átlagról szólt.

Kimenekültem az áruházból és befizettem magam egy mangó shake. Eszméletlen finom a mangó, nem olyan, mint otthon, egészen más. Otthon nem is szerettem. Közben érkezett a telefon, hogy lassan induljak vissza az irodába, hogy találkozhassak a leendő angol tanárommal, Shereevel. Kedves, mosolygós lány, letoltunk egy kávét, megbeszéltük a részleteket. Kipuhatolta okosan, hogy hogy is állok én az angollal. Amúgy már jobban, mint az elején, de még mindig nem merek beszélni. A hülye kishitűség, mint mindig.

Visszaértünk, megkerestem Ákost, aki közölte, hogy jajj, az van, hogy mégis megyünk vacsorázni Mattel és Junnal. Persze rám tört a pánik, hogy majd biztos nem is értik amit beszélek vagy én nem fogom érteni amit ők beszélnek. Elindult a cidrizés, gyomorideg, minden ami kell. Mégsem akartam kellemetlen helyzetbe hozni Ákost. Ahhoz képest, hogy mennyire izgultam, nagyon jól sikerült, jól is éreztem magam, nem volt különösebb gond. Persze volt nagy röhögés, amikor sikerült benyomnom egy elég csípős falatot. Még szerencse, hogy előtte megkérdeztem csíp- e. A válasz egyöntetű nem volt, nekem meg hirtelen lángvörös füleim lettek és eltorzult az arcom. Feldobta a bulit.

Matt,Áki,Jun,Lucika

Szóval jól sikerült a mulatság, Jun hazafuvarozott minket és hulla fáradtan beestünk a házba. Gyorsan leellenőriztem Táltos sérülését. Mielőtt elkezdenétek visszaolvasni, hogy hol is írtam erről, ne tegyétek, ez a történet még csak most jön. Fél l 1- 1 körül hívott Tomi (hm..hívott...van itteni számom), hogy történt egy kis baj, de már elállították a vérzést. Egy laza hőhullám futott át rajtam, elképzeltem, ahogy nincs meg az egyik füle vagy leszakadt a lába vagy valami ennél is komolyabb sérülése van. A balhé tárgya annyi volt, hogy megint nem bírt magával, kaját látott és gondolta, az nem is Somáé,hanem az övé. Soma viszont jogosan máshogy vélekedett és elkapta Táltóka orrát. Ugye a fül és az orr környékén elég nehezen áll el a vérzés, Tomiék meg is ijedtek. Egy a lényeg, a rémület és hangzavar nagyobb volt, mint a tényleges probléma, bár Tálti természetesen előadta,hogy ő mennyire megsérült. Mutogatta az amúgy nem látható sebet az orrán. Jól szórakoztunk rajta, de a legtöbben ismeritek, tudjátok milyen nagy színész:)

Hamarosan megérkeztek Virágék is, előkerült a házi pálesz. Volt mit ünnepelni, van lakásunk...:)

Amúgy holnap, azaz szombaton reggel költözünk, gyorsan ment a dolog. Furcsa lesz elmenni, olyan jól megvoltunk, nagyon jól éreztük magunkat Tamáséknál. A kutyáik is sokat fejlődtek, mi lenne ha maradnék még? Még rendesebbek lennének. Tomi lelkesen követi a tanácsaimat itthon is, séta közben is. Jóleső érzés, ezek szerint  volt némi haszna annak, hogy itt voltunk.

Azt hiszem más érdekes dolog nem történt az elmúlt két napban, de nem is nagyon lenne időm többet írni. Pakolni kell, hiszen holnap költözünk!!!! Izgalmas dolog ez, várjuk már.

Jelentkezem az új lakásból, csatolok majd képeket is. Megnézhetitek rövidesen, hogy milyen csini kis kérót találtunk. Azért a medencéről és a Club Houseról mutatok most is:)

 

Az első élmények... nem túl röviden :)

Január 5-én este 8 felé még átmentünk a szomszédba Zitáékhoz egy búcsú palacsinta partyra. Mint mindig most is imádnivalóak voltak és nagyon jól éreztük magunkat, de lehetett érezni, hogy keményen uralkodunk magunkon, nehogy elgyengüljünk. Nincs náluk jobb szomszéd, ezt még most is bizton állítom :)  10 felé Anna barátnőm is megérkezett, mondván,  nélküle nem mehetünk ki a reptérre :)  Próbáltunk aludni, de nem nagyon ment, még gyorsan megbeszéltük, hogy mi is lesz, amíg távol leszünk. Azért az álom erősebb volt, de sajnos hamarosan ébresztett a telefon. Utolsó ellenőrzés, megjött a taxi, rohanás, közben megérkeztek a szüleim is. Itt még kemény voltam, vagyis próbáltam az lenni... több-kevesebb sikerrel. Kiértünk a reptérre, január 6.  reggel  4 óra. Táltos miatt hamarabb ment a csomagfeladás, stb... Beraktam a boxába, megbeszéltük, hogy alszik egy nagyot és mire felkel már várni fogom. Tudom kicsit soknak tűnik, de nagyon izgultunk érte, 21 órán keresztül repült, várakozott, idegenekkel sétált. Tehát a gyereket eltolták tőlünk és most jött a nehezebb része. Először Annánál tört el a mécses, a szüleim előtt pedig le a kalappal, nagyon keményen tartották magukat. Bár állítólag a hazaút már nem ment ilyen jól. Azért a gyerek előtt kemények voltak :) Elköszöntünk, én voltam a leggyengébb láncszem, nem tudtam abbahagyni a sírást. Mégiscsak messze megyünk, nem az a hely ahonnan haza tudok ugrani egy hosszú hétvégére.

Míg vártunk a beszállásra Ákos mindent megtett, hogy jobb kedvem legyen, de nem járt szerencsével. Csak a bőgés ment. Aztán a repülőn is, aztán Amszterdamban is akadt egy-két könnycsepp az 6 óra várakozás közben. Majd nekivágtunk a 12 órás útnak...

Január 7-én végre megérkeztünk Manilába és csak fél órás csúszással :) Az utazás marha hosszú volt, mondjuk sokkal rosszabbra számítottam. Amszterdamban még azt is láttuk, ahogy Táltost kipakolják a gépből, legalább kicsit megnyugodtunk, hogy még mozog,  nagy baj nem lehet :)

Aztán megérkeztünk a manilai reptérre. Sikerült eljutnunk a csomagokig, ahol nagy megdöbbenésünkre Táltit boxostul lerakták a futószalag mellé, két őr pedig 3 méter távolságból várta, hogy végre valaki jelentkezzen a kutyáért. Már itt kiderült, hogy rettegnek a kutyáktól. Amúgy Táltosra nagyon büszke vagyok, szuper kutyám van. Remekül viselte az utazást :) A következő meglepetés 5 perc múlva ért minket, amikor is rájöttünk, hogy nem érkezett meg az egyik csomagunk. Mondanom sem kell, hogy gyakorlatilag az összes ruhám abban volt. Kiderült, hogy még otthon keveredett el, valószínűleg megakadt menet közben és el sem indult Manila felé... igazán jól indult a kiruccanásunk.


Utazás előtt felkészítettek minket, hogy a kutya miatt majd mennyit fogunk várni és mennyit fogunk fizetni,  hiába vannak meg a papírjai... kb. 15 perc alatt lerendeztük :) És 5000-10000 pesos helyett csak 350-et kellett perkálnunk :)

Végre kijutottunk a levegőre, na nem mintha jobb lett volna, mert olyan magas a páratartalom, hogy először fulladozás volt :) Egy újabb fél óra elteltével megérkezett értünk Tamás, akinek köszönhetően most van hol laknunk :) Ő és a felesége Virág,  felajánlották nekünk, hogy amíg nem találunk megfelelő lakást, nyugodtan szálljunk meg náluk. Itt ismét megköszönném nekik :) Jófejek, kedvesek, marha jól elvagyunk. Nevelem a kutyáikat... mert ugye az ember alapvetően nem változik :)

Tehát az első nap beköltöztünk Granwoodba egy pici faluba, ami két utcából áll. Ezt körülveszi egy nagyobb falu és azon kívül már a pörgősebb rész van :) Amúgy mókás kis hely, nagyon nyugis és ami a legfontosabb, nagyon biztonságos. Itt erre is figyelni kell, hol, merre mész, stb...

A falu végében medence, kis kert :) A nagy faluban szintén medence, kosár pálya, ide járunk ki reggelente dobálni Ákival :) Megy az iskolázás ezerrel!!!

A szombat a minél további fennmaradásról szólt, hogy át tudjunk állni, mivel ez a plusz 7 óra elsőre elég meredek volt! Este pedig természetesen skypeolás a szülőkkel, bőgéssel körítve.

Eljött a vasárnap, az első dolgunk az volt, hogy ruhát vegyünk nekem :) Elég mókás, hogy ezzel kellett kezdeni, de ez a bőrönd mizéria nem hiányzott. Aztán délután szülinapi partyra voltunk hivatalosak. Egészen pontosan a szemben lévő házba, ahol Tamásék főnökéék laknak. Ők bolgárok, nagyon kedvesek és szimpatikusak,  még ajándékot is kaptam tőlük : 3 könyvet, hogy hogyan is éljem túl Manilát :)

Pár  órával később a többi magyarhoz mentünk át, szintén szülinapi zsúrra :) Így legalább mi is találkoztunk velük, Laci összedobott egy jó kis harcsapaprikást, nem is kellett több!!!

Peti épp örül a csodálatos ajándékának :)

Hétfőn be kellett mennünk Ákos irodájába, ami innen marha messze van. Ez az egy oka van annak, hogy hamarosan elköltözünk. Ha dugó van, kb. másfél órát kell taxizni a cégig. Azért ez elég húzós. . Oh. . . és megérkezett a bőröndünk is, egészen hamar. Az az igazság, hogy már vasárnap megérkezett de mivel nem tudtuk Tomiék pontos címét a reptéren, ezért Ákos a cég cmét adta meg és hétfői kiszállítást kért. Végre volt ruhám :)

Egy szokványos kép a mindennapokból

A kötelező körök után volt egy kis időnk bóklászni a környéken, azaz Bonifacio Global Cityben, ez gyakorlatilag a legelitebb negyed Makati után, amit egyébként Manila pénzügyi negyedének is szoktak nevezni, afféle helyi Wall Street. Ehhez, mármint BGC-hez közel keresünk kéglit, hogy ne kelljen órákat taxizni. Ákos kollégái teljesen kibuktak mikor megtudták, hogy gyalogoltunk. A filippinok sehová nem mennek gyalog. Taxival, riksával, busszal, jeepneyvel közlekednek. Amúgy itt az sem biztos, hogy a taxisofőr elvisz :) Ha éppen messzinek találja az úticélod vagy dugó van, vagy akármi más baja van, közli, hogy nem visz el vagy azt mondja, hogy nem tudja hol van, illetve a kedvenc kifogásunk mikor elfelejtenek hirtelen angolul miután meghallják a címet. Kedden szembesültünk ezzel is, fél óra és vagy 15 taxi után végre valaki vállalta, hogy hazahoz minket. Elképesztő... Persze az sem életbiztosítás, ha valaki mögé beszállsz. Természetesen vannak rendes sofőrök is, de ahhoz képest, hogy egy nagyon vallásos népről van szó, ott vernek át, ahol tudnak, lehet hogy óriási kerülővel visz, vagy nem is oda visz. Vagy egyszerűen közli menet közben, hogy innen nem megy tovább... Általában ezt a leginkább durva részeken szokták megtenni. Van olyan hely, ahol  mondjuk nem is hajlandó megállni. A legérdekesebb kedden volt, amikor olyan részen mentünk át, hogy a sofőr is bezárta maga mellett az ajtót és hátra is pillantott, hogy nálunk is be van-e zárva :) Azért ez jelent valamit ... Mondjuk itt alapszabály, hogy amint beülsz, zárd be az ajtókat.

Megérkeztünk BGC-be :)

 A lényeg, hogy ez a rész, mármint Global City, teljesen más. Óriási házak, gazdagság, fényűzés. Mondjuk itt érdekes, mert kb. utcánként változik. Kedden voltunk ilyen helyen. Elmentünk Greenwoodba házakat nézni. Ki is néztünk egyet, szép volt, nagy volt, jó áron volt, de furcsa falu volt. A másik utcában már palaházak, őrület... A legtöbb rész itt olyan, hogy fallal körbe van véve, bent medence, fegyveres őrök, stb... , de amint kiérsz imádkozol, hogy fél perc alatt kapj taxit, különben bármi megtörténhet. Ebből a szempontból is nagyon szerencsés, hogy hoztuk Táltost, rettegtek tőle, személyi testőrömmé lépett elő :) Azért ha helyzet lenne, hamarabb szaladna el, mint én :) Még jó, hogy ezzel ők nincsenek tisztában...

Kedden viszont nem csak házakat néztünk, hanem sikerült eljutni a Manila Ocean Parkba is. Ez egészen hihetetlen élmény volt. Nagyon szépen megcsinálták, óriási akváriumok, sok program, fóka-show... persze tegyük hozzá, hogy ehhez is tartozik egy kicsi bevásárlóközpont :) Ez a mániájuk, minél nagyobb a tömeg, annál jobban érzik magukat. Egy halom hatalmas Westend típusú központ van, de mondjuk a legkisebb is kétszer akkora.

Szerdán megint megnéztünk két lakást. Ezek már végre megfeleltek, de itt a bérlés sem megy egyszerűen. Közöltük az igényeinket, hogy először maximum három hónapra szeretnénk kibérelni kutyával együtt, ha pedig megfelel, akkor hosszabbítunk és maradunk 1 vagy akár 2 évig. Bólogattak, ígérgettek, helyeseltek. Megnyugodtunk... Másnap érkezett az email, hogy egy hónapra mégsem vehetjük ki kutyával, csak min. 6 hónapra és nem tudunk most költözni, mert kiadták 5 napra, stb... Ennyit a megbízhatóságukról és a korrektségükről. Szóval még mindig keresgélés van, próbáljuk a legmegfelelőbbet megtalálni. Majd elfelejtettem! A céggel szemben is van egy apartmanház, ez lett volna a legtutibb. Mondták is, hogy kutyabarát, nem lesz gond. Persze amint meglátták Táltit, közölték, hogy ő nem számít kisállatnak, túl nagy és így sajnos nem vehetjük ki a lakást. Itt kb. a csivava a megengedett méret, tehát Tálti egy óriás szörnynek számít. A kutyatartási kultúrájukról ne is beszéljünk. Nincs is nekik... a hátsó kertben ketrecekben... Ennyiben ki is merül. Szomorú látvány.

A szerda másik izgalmas része az volt, hogy, mivel Ákosnak bent kellett maradnia az irodában, egyedül kellett hazataxiznom Táltossal. Igazán kalandos másfél óra volt. Hiába volt a megállapodás, a ház előtt még bepróbálkozott a sofőr, hogy 100 pesos extra bevételt gomboljon le rólam. Azt hiszem látta az arcomon a lényeget!

Csütörtökön tartottunk egy pihenős napot, medencézés, napozás, olvasgatás, meg hasonlók... biztos marha jó ezt olvasni az otthoni mínuszokban :) Este találtunk egy nagyon jó kis éttermet, az almás San Miguel pedig eszméletlen finom :)

Péntek este is átballagtunk ide, de most már Táltossal. Én olajban sütött disznó belet vagy felcsíkozott gyomrot ettem, egészen jó íze volt. Addig nem is volt komolyabb bajom, amíg Ákos el nem kezdte elemezgetni, hogy mit is ehetek, utána már valahogy nem esett olyan jól. Kár, hogy ilyen vizuális vagyok :)

Szombat reggel motorokat kellett néznünk. Ákos szeretne venni magának valamit, hogy könnyebben be tudjon járni dolgozni. Megértem, hogy gyorsabb lenne, viszont itt életveszély a közlekedés. Eleve csinálnak 7-8 sávot a 4 sávosból, nem néznek, csak mennek és eszeveszettül nyomják a dudát. A szabály: csak azzal foglalkozz, ami előtted van... nem tudom mi lesz velem vezetés nélkül, de itt nem valószínű, hogy bevállalom :)

Este újabb vacsi volt Tamásékkal és a bolgár párral. Most koreai étteremben nyomtuk. Kifejezetten finom volt, kedves kiszolgálással és óriási pánikkal a kutya miatt. Mindenféle számunkra ismeretlen földi javakat hoztak folyamatosan, megállás nélkül! A képen kb.  a dolgok fele látható,  mert egy másik asztalnál közben marhát és disznót grilleztek, miközben a konyhában sütötték a királyrákot. Lényeg a lényegben, hogy aki nem szereti a csípőset az inkább ne menjen koreai étterembe, mert szinte az összes saláta csípett, mint a veszett fene :)

Később sikerült skypeolnom kicsit Kisbarátomékkal, ahol Ádám nem tudta hova tenni, hogy a tv-ben lát, ezért gyorsan odarohant és lenyomott egy puszit... a tv-nek :) Imádom ezt a  gyereket... hiányoznak is... mindenki hiányzik igazából.

Vasárnap visszamentünk az Ocean Parkba, mivel megmaradt a jegyünk Fish Spa-ra és az éjszakai szökőkutas, lézeres, zenés előadásra. A halpedikűr vicces dolog. Az első pár percben nagyon fura, rángatod a lábad, mert csikis, de utána egészen  jó és lehet látni, érezni a változást.

Hétfőn voltam először teljesen egyedül. Ákos mostantól dolgozik, így magányosság van. Szépen elhatároztam reggel, hogy kimegyek a medencéhez és megírom az első bejegyzésem a blogomba. A terv remek volt, azonban délután egykor rendeltünk vizet, amit elvileg hamar kihoznak... 4-kor megkértem Tamásékat, hogy telefonáljanak már rájuk, mert még nem sikerült kiszállítani. A válasz az volt, hogy mi nem is rendeltünk vizet :) Majd negyed óra  múlva egyszerre két vizes cég is megérkezett, teljesen el vannak varázsolva :) Ennyit a medencénél való írogatásról, integettem a lemenő napnak és elhalasztottam másnapra az irkálást...

A legjobb volt, amikor este Táltossal kisétáltunk a kedvenc éttermünkbe vacsorázni. Döbbenet az arcokon... egyedül, egy európai nő, ráadásul egy kutyával... nem igazán tudtak hova tenni minket, szórakoztató volt :)

A legmókásabb az, hogy itt bármit eltervezhetsz, nagy valószínűséggel úgysem az lesz. Vagy az időjárás tesz keresztbe vagy a helyiek. Felesleges tervezgetni! Persze még nem vonhatok le messzemenő következtetéseket másfél hét után, de nem lesz egyszerű menet ez a két év. Ami mondjuk engem a legjobban zavar, hogy eszméletlen piszkos itt minden. Nem is figyelnek oda, ha bármi nem kell nekik, egyszerűen eldobják. Itt a faluban, meg általában a zárt területeken rend van, de amint kiérsz már megint csak kosz mindenhol. Hozzá kell majd szokni, bár azt hiszem nekem ez hosszabb időt fog igénybe venni :)

Első bejegyzésnek jó hosszú lett, de most volt idő rá. A továbbiakban majd rendszeresen írok... Terveim szerint hetente viszont ha történik valami rendkívüli akkor azt azonnal megosztom itt veletek :)

Bár inkább nem ígérek...