2012. április 23., hétfő

Ügyelet, kutyacipő, Pinatubo és Pundaquit


Komolyan mondom, már ég a képem, hogy mindig ennyit kell várnotok a következő bejegyzésre, de tényleg sok a dolog... Meg igazábol nehéz elkezdeni, viszont utána meg már nem bírom abbahagyni.

Szóval hazaértünk Tagaytayról és másnap reggel találkoztunk Bertalannal, aki szombaton érkezett 6 hónapra. Ő is a cégnel dolgozik és Ákosnak hála, sikerült beköltoznie a mi épületünkbe pár emelettel lejebb. A hétfőt gyomorgörccsel indítottam, mégis csak az első napom a munkában, ki ne izgult volna. Na jó, persze én mindig túlaggódom magam. Ki is derült hamarosan, hogy mi lesz a munkám az első időszakban, nem nagyon mennék bele, de akkor még nem gondoltam, hogy akkora a baj, hogy egy hónapon keresztül fogom csinálni. Az első hét marha izgulósan telt, de azért elég könnyen beilleszkedtem, nyilván nem a kinézetemre gondolok:) Pikk- pakk el is telt a hét, elérkezett a szombat. Paaaaaartira voltunk hivatalosak a medence mellé, David, az angol barátunk és Effie, a baratnője beköltözős bulit szervezett. Meg is jelentünk annak rendje és módja szerint, eszegetés, iszogatás minden ami kell, eddig a szokásos kerti parti érzés azzal a különbséggel, hogy csak helyi édességek és ételek voltak de ez jelen esetben csupa pozitív dolgot jelent!

Estefelé kicsit leváltunk, mert a Fortban kiváncsiak voltunk egy divatbemutatóra. Na jó, nem a ruhákra, hanem a zenekarra, akik az egész bulit csinálták. Bedobtuk legszebb mosolyunk így két cd- vel tértunk haza, amik azóta a kocsiban figyelnek! Ja igen, kocsi...közben az is lett, de erről majd kesőbb. A Trouble Andrews zenekarnak köszönjük az első jó zenei élményt a szigeteken.  Vége lett a bemutatónak, így elindultunk Ákossal és Bertalannal vissza Rosewoodba, hogy újra csatlakozzunk a többiekhez. Utólag visszagondolva, lehet jobb lett volna, ha kihagyjuk. Mire megérkeztünk természetesen elég jó volt már a hangulat, alig maradt alkohol. Hogy senki se maradjon szárazon hoztunk még 24 San Mig Light-ot. A kezdeti punnyadt társaságból durva partiarcokká vedlették magukat a vendégek,  mindenki a másikat lökdöste a medencébe,stb... kicsit odavoltak.

Természetesen Ákos sem bírta ki, hogy ne hajítson be a vízbe, ami még nem is lett volna baj, de utána gondolta megelőzendő, hogy őt is behajítsa valaki inkább beugrott utánam. Ha jól emlékszem már említettem, hogy itt a helyiekre méretezik a medencéket... Amikor Ákos a szerinte indián fejest bemutatva beugrott és kijött a vízből, elég kemény látvány tárult elénk. Na pont ez az amit mindig hallgatunk a szüleinktől: ne ugorj sekély vízbe, tedd magad elé a kezed, milyen nagy baj lehet,stb.... Kiemelkedett a vizből és mintha valami rossz horror filmben lettünk volna gyakorlatilag egy vérvörös fejet láttunk meg. Ömlött belőle, elég ijesztő volt. Mondanom sem kell, hogy Ákos ebből semmit sem látott hiszen sötét is volt és a víz még nem telítődött annyira, hogy onnan észre lehessen venni. Folyamatosan azt ismételgette, hogy nem kell neki orvos, jól van, nincs itt semmi gond. Szerintem életemben elöszőr volt velem olyan, hogy semmivel és senkivel nem törődve elkezdtem üvölteni, hogy márpedig ne keménykedjen itt nekem, azonnal induljon és megyünk a kórházba. Megérkezett közben a medencés fiú illetve a lányok is akik felszaladtak valamiért a lakásba, mindenki szörnyülködött meg hümmögött, hogy most akkor mi legyen. Abban viszont egyetértett a társaság, hogy biztos ami biztos irány a kórház.

Bár jártunk már itt kórházban de ugye ezt sosem lehet megunni. Szereztünk gyorsan egy taxit és elindultunk a Makati Medical Centerbe. Szerintem az elmúlt 15 évben ketten nem voltunk összesen annyit kórházban, mint ebben az bő egy hónapban. Felvették az adatokat, addig Ákit eltolták valahová hátra én meg olyan ideges voltam, hogy össze-vissza mondtam a születesi dátumát, kedvesen meg is kérdeztek, hogy kije vagyok a betegnek... Nem volt kínosi, kicsit sem... A lényeg, hogy végre orvoshoz került, röntgen, ct, minden volt, mindezt sokkal gyorsabban, mint otthon. Le a kalappal, a magyar egészségügy ehhez képest Afrika! Kb. másfél óra múlva, amikor mi már megjártuk Bertalannal a mekit és a röntgen váróban betoltuk mindhárman a finom egészséges vacsoránkat, sikerült elkezdeni összeölteni a sebet. Ami nekem furcsa volt, hogy csak úgy, borotválás nélkül elkezdték összevarrni, persze Ákos már szédelgett, nem nagyon bírja szegény a vért. Közölte a végén az orvos, hogy akkor ma még ne, de holnap már megmoshatja a fejét, nem lesz itt gond. Bár lehet ez csak a kicsinyes bosszúja volt, mert tényleg nem helyinek nézett ki, Bertalan meg is kérdezte tőle, hogy mióta van itt Manilaban mire a doki mondta, hogy ő itt született. Erre Bertalan jól kinevette és mondta neki, hogy ne vicceljen már, szóval mióta? A doki arca rezzenéstelen maradt, ekkor kínos csend és inkább folytatta a varrást. Én még ilyet nem hallottam, amikor nekem volt varratom, 10 napig víz sem érhette, elég sok kutya is megfordult nálam, mindig figyelni kellett, hogy 10 napig ne érje víz a sebüket. Sebaj, úgy döntöttünk, hogy nem lesz itt semmiféle hajmosás. A varratszedés újabb tortúra volt, kétszer kellett visszamenni, de nagy nehezen eltelt a 10 nap és most ugyan egy marha nagy heggel a fején, de Ákos újra  a régi. Ja és a lényeg : végül hét öltés került a fejébe.

A nagy izgalom után kicsit megnyugodva elhatároztuk, hogy veszünk cipőt  Táltinak. Mielőtt bárki kitérne a hitéből, elmondom miért döntöttünk így. Én mindig is elleneztem ezeket a kutyaöltöztetős dolgokat, mert úgy gondolom otthon ez egy nagy hülyeség. Itt viszont más a helyzet, elviselhetetlen mértékben felforrósodik az aszfalt, a napnak reggel 7 órakor olyan ereje van mint nálunk júliusban délben. Mi ugye papucsban nem sokat érzünk az egészből de Tálti csak úgy kapkodja a lábát amikor napsütötte aszfaltra tévedünk és nincs árnyékos rész. Aki ismeri az tudja, hogy nem mindig az eszéért szeretjük a jószágot, ez itt is megmutatkozott : ahelyett, hogy árnyékba rohanna ő inkább egy helyben kapkodta felváltva a négy lábát és visítva adta a világ tudtára, hogy ez bizony neki nagyon de nagyon nem jó. Na ezért döntöttünk úgy, hogy beruházunk egy cipellőre mivel a hétvégi uticélunk a Pinatubo vulkán krátere volt egy „könnyed” 2-2.5 órás túrával a tűző napon. Három féle cipőt talátunk a kedvenc boltunkban, mármint ami legalább ráment a lábára, mert természetesen itt csak a kistestű kutya a kutya, a nagytestű már szörny. Húzogattuk, ráncigáltuk, tépőzáraztuk,stb... mindegyikben ment pár kört, mire megtaláltuk a megfelelőt. Kár, hogy nem tudom feltölteni a róla készült videót, sírtunk a nevetéstől, úgy ment, mintha valami merev, fabábu lett volna, közben persze teljes pánik a fején, hogy ezt most miért pont velem és ennyi ember előtt?!  15 perc elteltével megszokta, utána már úgy közlekedett benne, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Persze  a hiú kutya is előjött belőle, mint mindig mikor valami új dolog van rajta, elkezdett peckesen sétalgatni, mindenkihez odament megmutatni az új jelmezt. Mi pedig remekül szórakoztunk:)
Csinifiú


Közben újra megérkezett Manilába Tünde, akinek ezúton ismét megköszönném, hogy kihozott nekem egy kis csomagot, amit apukám szépen összekészített. Pénteken meló után egy gyors fürdés majd bevágódtunk Arnel kocsijába, hogy felkapjuk Tündét és kidobassuk magunkat a találkozó pontnál. Mivel volt időnk betoltunk a változatosság kedvéért egy kis mekis kaját. Jól van, jól van, tudjuk mi is... De mivel egy meki és egy Shell kút sarkán volt a találkozó jobbat nem találtunk. Éjjel 2- kor beröffentették a láthatóan nem a 21. században gyártott buszt és végre elindultunk a vulkán felé. Ez most egy csoportos, szervezett túra volt, kaptunk előrecsomagolt ebédet ami egy főtt tojásból, vegyes adoboból (ez olyasmi mint a mi pörköltjeink csak van benne egy kis ecet meg szója szósz, alkalomadtán pedig kerül bele egy jó nagy púpozott kanál cukor is), egy banánból és egy csokiból állt. Egész gyorsan megérkeztünk, talán túl gyorsan is ugyanis Capasban várakoztunk legalább egy órát, mindezt a buszban. Sajnos a külföldieknek magasabb idegenforgalmi adót kell fizetni de ez itt Ázsiában bevett szokás. Mondjuk mi magyarok ezen ne lepődjünk meg a balatoni kiszolgálásunkkal.
Úton a vulkánhoz
Közben feljött a nap és megérkeztek a jeepek is amik az utunk első részében vittek a vulkán lábáig. Szerintem mi kifogtuk a legjobb kocsit, sofőrt és vezetőt. Felugrottunk és már indultunk is. Egyből kiszúrtam a vezetőnk nyakláncát, annyira tetszett, hogy meg is kérdeztem, hogy hol tudok ilyet szerezni. Erre ő azt válaszolta, hogy a nap végén majd nekem adja. Gondoltam, hogy viccel, de  túra végén egyszercsak odajött és a kezembe nyomta a nyakláncot. Ennyire kellemes meglepetések igen ritkán érnek itt minket, ez az volt. Na de vissza a túrához. A jeepes rész elég húzós volt, tele lettem lila foltokkal mire felértünk, de a látványért szenvedni kell ugye. Szerencsére nem egyben nyomtuk le az utat, hanem megálltunk féltávnál fényképezkedni. Itt készült a Táltos jeepben pózolós képe is. Nagyon hideg volt induláskor úgyhogy akik ide készülnek a jövőben azok hozzanak egy pulcsit is, nem nagy teher viszont nagyon jól fog jönni amikor a jeep hátuljában ülve tépünk fel a hegyre J Pihenővel együtt kicsivel több, mint egy óra alatt megérkeztünk a gyülekező helyre, bevártuk a többieket és nekiindultunk a vulkánnak. Elképesztő meleg volt, alig lehetett kibírni, de mi kemények voltunk és csak mentünk, mentünk a cél felé. Megint egy javaslat : váltózoknit nem azért kell hozni, mert beleizzad az ember lába a cipőbe, hanem azért mert vagy 10 alkalommal keresztezzük a patakot és néhány alkalommal térdig merülve lehet csak átjutni a tulsó partra. A pihenőnél természetesen Táltos hozta a formáját és leült a katonák elé kunyerálni, nem bírja ki, hogy ne produkálja magát. Igen, voltak velünk katonák is de nem minket védtek hanem valami tábornokot akinek szintén aznap szottyant kedve vulkánt nézni a családjával. Vezetőnk nem nagyon hajtott minket, de szerinem örült, hogy nem egy folyamatosan megálló, pihengető csapatot kapott. A szünet  után kb. még 25 percet gyalogoltunk és aztán elénk tárult az a látvány, amit nem is lehet leírni szavakkal.
Mögöttünk a vulkán krátere
A kép magáért beszél, nézegessétek csak. Valami álomszép volt. Megérte ennyit szenvedni a tűző napon és a porban. Lementünk a vízhez, béreltünk egy csónakot és átmentünk a másik partra, ez ugyanis sokkal nyugisabb mint a turista állomás. A víz jéghideg, viszont mivel vulkáni tóról beszélünk, a széle olyan forró, hogy bizonyos helyeken szó szerint megégette a lábunkat. Érdekes volt... Pihentünk, napoztunk, gyönyörködtünk a tájban, majd visszavitettük magunkat a túlparta. Itt betoltuk az ebédet, és már el is telt a szabadfoglalkozás ideje, eljött a visszaindulás perce. Magunk mögött kellett hagyni ezt  a csodaszép helyet. Táltos ment legelől, minden kis patakos résznél megállt, eldobta magát a vízben, aztán már rohant is tovább, egész jól bírja még az öreg úr.


Ayták
Visszafelé újabb lila foltokkal lettünk gazdagabbak és itt egyben lenyomtuk az egész távot, nem álltunk meg újra fényképezkedni. Azt el is felejtettem írni az elején, hogy már az oda úton is milyen érdekes dolgot láttunk. Itt élnek az úgy nevezett ayták. Ők ilyen őslakos szerűek akikre nem igazán volt hatással a fejlődés és civilizáció. Gyakorlatilag a pusztaságban, elektromos áram nélkül éldegélnek, jellegzetes vöröses, göndör hajuk van. Furcsa volt ezt látni, hogy ilyen körülmények között is képesek élni emberek, ami nekünk elképzelhetetlen. Bár az is igaz, hogy ők ebbe születtek bele és valószínűleg nekik meg az lenne furcsa, ahogy mi  élünk a városokban.  Közben megérkeztünk a falu szélén egy kisebb farmra ahol lehetett tusolni és volt egy kisebb medence is ha valaki meg szeretett volna mártózni a frissen szivattyúzott jéghideg vízben. Mi ezt inkább passzoltuk és a padokon eldőlve vártuk amíg mindenki visszaér. Ez egy nem tervezett órás pihenő volt, mondanom sem kell, hogy amint beszálltunk a buszba, már aludtunk is. Táltost pedig alig bírtuk felkelteni, amikor megérkeztünk.

Egy újabb kemény hét után végre elérkezett a következő szombat és megérkezett Andris, egy másik magyar kolléga. Tovább gyarapodott piciny kolóniánk távol a Kárpát-medencétől. A szombat estét mind az öten együtt töltöttük, jó kis mulatság volt, vacsoráztunk egy jót a Boni High Street-en aztán pedig vettünk egy tripla csokoládés tortát, hogy valami édesség is legyen a gyomrunkban. Az egyik szelet Tündén landolt, erről sokat nem szeretnék mesélni, legyen elég annyi, hogy fehér nadrágban volt. Mi remekül  szórakoztunk, ő szerintünk kevésbé... A vasárnap kifejezetten nyugis volt, pihengettünk a medence mellett és gyűjtöttük az erőt a következő hétre.

A szürke hétköznapok után ismét szombatra virradtunk és a szokásos utazós menetrend következett. Arnel már lent várt a bejárat előtt, bepattantunk és felszedtük Tündét Rockwellben majd irány a tengerpart. Most éppen Pundaquit volt az uticél, Subic Bay után kb. 50 km-rel tovább északra.  Peti baratnője MJ túrákat szervez, így kerültünk erre az álomszép félszigetre. Meg is érkeztünk a kis faluba ahol a találkozó pont a 7-Eleven volt, ez ugyanis mindenhol van, olyan mint nálunk a Coop vagy a CBA. Miután megtaláltuk egymást egy gyors bevásárlás után lementünk a partra, hogy megkeressük a hajónkat. Elég kacskaringós földút vezetett le a parkolóig, Petiék mentek elől két triciklivel mi pedig mögöttük az autóval. Egy kis háznak az udvarán kellett átvágni, hogy megpillanthassuk a tenger.
A kikötő
Valami meseszép volt, kristálytiszta víz, világosszürke homok és egy kis tengerparti szél. Már itt tudtuk, hogy jó helyre érkeztünk pedig ezután még egy órás hajókázás várt ránk, hogy elérjük a végső uticélt, a félsziget lakatlan déli csücskét. Kicsit kezdtem izgulni mivel sosem bírtam a tengeri hajókázást de nem volt gond odafelé menet. Kikötöttünk, persze egyből beborult és eltűnt a nap de aztán gyorsan kisütött újra. A helyről csak annyit, hogy gyakorlatilag fehér a homok, nyugi van mivel ez a rész teljesen lakatlan, nem is kívánhat többet az ember. Pihenésre tökéletesen alkalmas, legközelebb sátorral megyünk és ott éjszakázunk, ezt kerek perec kijelentettük Ákossal. Andrisnak az a nagyszerű ötlete támadt, hogy ő bizony ma le akar égni mert csak. Ákos is ezzel kezdte mikor megérkeztünk még januárban szóval valószínűleg ez valami férfi dolog, hogy le kell égni az első héten ha az ember külföldön van! Ki is feküdt napozni naptej nélkül. Mi addig Táltossal úszkáltunk, friss banánt ettünk, napozgattunk illetve két kókuszpálma közé feszített függőágyon pihengettünk az árnyékban.
Tálti is élvezte a homokot
Mivel visszafelé azt terveztük, hogy megállunk a két kis sziget egyikén, 3 óra után nem sokkal elindultunk. Azonban akkora hullámok voltak, hogy nem csak én, hanem Táltos is teljesen rosszul lett:) Szerintem még Ákos is félt de persze nem mutatta, hogy engem bátorítson és nyugtatgasson, hogy nem lesz itt semmi baj! A sziget kimaradt, viszont megálltunk egy másik öbölben. Ez olyan kemping féle volt rengeteg, talán 100 felletti sátorral. Nagyon nyüzsgős partszakasz, ez nekünk nem annyira tetszett. Természetesen voltak helyi árusok akik mindenféle nyakláncot meg „esőcsinálót” árultak, ráadásul tőlem el akarták kérni a boardshortomat mondván nekem van nadrágom és valószínűsítették, hogy tudok újat is venni de ők viszont nem, úgyhogy én ezt most adjam oda nekik. Először azt hittem, hogy rosszul értem ezért megkértem MJ-t, hogy ugyan kérdezze már meg tagalogul, hogy mit akartak mert én valószínűleg rosszul értettem. Nevetett mikor tagalogul ugyanazt a választ kapta amit én is. Na persze nem hagytam ott ingem és gatyám de azért vettem egy teknősös nyakláncot, mégis a hosszú, egészséges élet jelképe, gondoltam, ha a nyakamban hordom, kibírom itt ezt a két évet. Nem sokat időztünk itt és kb. fél óra múlva indultunk is vissza, hát nem vártam a hajózást de nem volt mit tenni. Ez a 20 perc nem volt annyira veszélyes de azért itt is akadtak másfél méteres hullámok! Kikötötés után 5 perccel már a kocsiban ültünk és tűztünk vissza Manilába pihenni. Természetesen megéheztünk az autópályán és hol máshol bacsorázhattunk volna mint egy Jollibee-ben J

Ennyit mára, remélem hamarosan jelentkezünk a húsvétolós hosszú hétvége beszámolójával!

1 megjegyzés:

én, a tudodki :)))))))))))) írta...

Rögtön az elején meghűlt bennem a vér.
Hogy egy naaaagy, lakli, felnőtt kölök hogy lehet ennyire lüke??? Namind1 már, remélem, ecccercsak benő a feje, szó szerint értve itt :)

A képek szépek, Táltiról is külön öröm volt olvasni :).

Örültem az új blog-bejegyzésnek!